Közép-Magyarország

Apaj 1278 lakosú község a Duna menti síkságon, a kiskunsági szikes puszták övezetében, Kunszentmiklóstól 11 kilométerre, északra fekszik.
A helység nevezetessége a kiskunsági szikes puszta. A terület, 11000 hektár nagyságban az ország második legnagyobb szikes pusztája, mely a Kiskunsági Nemzeti Park része, különleges állata a túzok.

Áporka 1144 lakosú község az 51-es főközlekedési út mellett Ráckevétől 15 kilométerre, északkeletre fekszik.

Délegyháza 2416 lakosú község Dunaharasztitól 15 kilométerre, délre, az 51-es főközlekedési út és a 150a-s/Kunszentmiklós- Tass – Budapest/ vasútvonal mentén fekszik.
Öt összefüggő tó található itt a volt kavicsbányák helyén.

Dömsöd Pest megye déli határán található nagyközség a Ráckevei-Duna bal partján, Budapesttől 50 kilométerre fekszik. Az 51-es főközlekedési úton és a 150a-s /Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ vasútvonalon juthatunk el leggyorsabban a 5628 lakosú településre. A mai község - 1938-ban - Dab és Dömsöd közigazgatási egyesítéséből keletkezett, az egyik nevének továbbvitelével. Dab neve először 1291-ben fordult elő - mint “Dob” földje - egy dömsödi határjárásban, amikor a nyulak szigeti apácák részére adott birtok bejárásánál egy itteni határjelről szóltak. A következő írásos előfordulási dátum 1313, amikor is “Paulus de Daby” a király embereként Pereg falu határát a káptalan emberével bejárta. 1413-ban Tass-i Jakab fia Miklós a kalocsai káptalan előtt leányainak ajándékozta tassi és dabi birtokainak felét. Három évvel később - 1416-ban - Rada-i Miser Péter itteni birtokát eladta, és az adásvételi szerződést a budai káptalan hitelesítette. Zsigmond király utasítására 1424-ben a fehérvári káptalan beiktatta Babi birtokába Margit asszonyt, és erről a királynak 1425 márciusában beszámolt. A falu lakott hely maradt a török alatt is, és a budai szandzsák pesti nahinénéjéhez tartozott. A Buda elfoglalását követő ötven évben készült török defterek szerint a Babi családfők száma 11 és 26 között ingadozott. Az itt élők török földesuraik adókivetéseit mindig teljesítették. A 15 éves háború idején a település lakói szétszéledtek, de a veszély elmúltával visszatértek otthonaikba. Pest megye közigazgatása a hódoltsági területek falvait, városait is ellenőrzése alatt tartotta, így az általa készített és fennmaradt feljegyzések szerint a XVII. század második felében a falu adóköteles portáinak száma 3/4 volt. Buda 1686-ban történt visszafoglalásakor a vidék lakói a harcok alatt védett területekre húzódtak. A Ráday és a Pletrich család tagjai ekkor a falu földesurai. Az 1715. évi országos összeírásban 14, az 1720. éviben 29, míg 1728-ban 28 jobbágyháztartást regisztráltak. Az 1770. évi úrbérrendezéskor 46 személy nevét jegyezték fel, akik 19 egész telken gazdálkodtak. A II. József által elrendelt népszámlálás szerint 1785-ben Dab a Ráday család birtoka, ahol 91 házban 112 család élt. A falu népessége ekkor 503 fő, amelyből 250 volt a férfiak száma és 253 a nőké. A faluhoz tartozott ekkor a Jankovich család birtokában lévő Szent Tamás prédium, ahol 105 személy élt. Közel száz év elteltével a népességszám a következő módon alakult: 1869-ben 738, 1880-ban 646, 1900-han 747 fő. Az itt élők a XVI. század végétől reformátusok. 1877-ben a lakosság 90%-a református vallású, katolikus hitű 3%, és 4%-nyi volt a zsidó vallást gyakorlók száma. Ebben az időben a Fáyak tulajdona a falu, amit a XIX. század közepétől már hosszabb ideje zálogba adtak. Az 1891 kataszteri hold harmadán szántó, harmadán kaszáló és legelő volt, míg a fennmaradó részén az erdő, a szőlő, a nádas, a belsőtelek, az út és a terméketlen terület osztozott. A XX. században - továbbra is - jellemző maradt a hagyományos paraszti gazdálkodás. A század elején a faluban lakó Hajós Dömsöd pecsét család tulajdonában volt a legnagyobb földbirtok, akik a környék pusztáin is jelentős földterületet béreltek.
Dömsöd környéke a honfoglalástól a fejedelem szállásterületéhez tartozott. A középkorban a falut a Csepeli ispánság részeként tartották számon. Első okleveles említése 1280. márciusából ismert, amelyet IV. László király itt “Gumseed”-en keltezett. III. András király - 1291-ben - megerősítette a nyulak-szigeti apácák részére adományozott Gumchud nevű földet, valamint a Fuen, Dyenus és Sumilov szigeteket. Az 1332-1337 évi pápai tizedjegyzék szerint a falu plébánosa Pál, akinek 16 garast és 4 dénár tizedet fizettek. 1453-ban a Csepel-szigeti uradalomhoz tartozó Dömsödöt V. László Rozgonyi Jánosnak és testvéreinek adományozta. A budai káptalan 1492-ben, Rozgonyi János halálát követően, a nőági rokonok pereskedése miatt, bejárta a birtokot. Ekkor 51 lakott és 14 lakatlan jobbágytelekről tett említést, valamint a határban fekvő szántóról, legelőről, erdőről és halastóról szólt. A falu 1541 után a török hódoltsági terület része lett. A környéken elpusztult falvak közül - 1453-ban - Dömsöd pusztájaként szerepelt Adácsegyháza, Agyagos, Keresztur, Perectelek, Apaj, Hegyé, Izdra, Szunyog, Cáregyháza, Síp, Bol. A budai szandzsák pesti nahijéjéhez tartozó Dömsöd lakói 1546-ban 6499, 1559-ben 8373, 1580-ban 23624 akcse adót fizettek, valamint terményt, szénát, fát kellett Budára szállítaniuk. Az itt élt családok száma 1547 és 1590 között 28-ról 40-re növekedett. A 15 éves háború alatt a lakosságra nehéz terhek hárultak, és ez elől a falubeliek a dunai szigetekre, mocsaras területekre húzódtak. Mint hászváros, a XVII. században is vonzotta az elpusztult falvakból menekülteket. Pest megye adószedői 1647-ben 4, 1661-ben 2 3/4, 1668-ban 2, 1686-ban 3/4, 1689 és 1692-ben 1-1 porta után vetettek ki adót. A település nagyságát mutatta, hogy a Buda visszavételekor vívott háború során sem néptelenedett el, bár adózás alá vonható népessége csökkent. A dömsödi határ ekkor a Bosnyák, majd házasságkötés révén a Balassa, ezt követően a Koháry család tulajdona volt. Az 1699. évi összeírás idején 78, 1701-ben 71, 1703-ban 76 jobbágycsalád élt a faluban. A Rákóczi szabadságharc alatt a szomszéd települések rác lakói miatt a környék hadszíntérre változott. A fejedelem felhívására a dömsödiek felajánlották szolgálataikat, de ténylegesen csak Pest-Buda kuruc elfoglalása után csatlakoztak. A helyi hagyomány szerint a faluból 44 katona harcolt Rákóczi táborában. Az úrbérrendezéskor gróf Beleznay János özvegye, Grassalkovich Zsuzsanna kötött a községben élőkkel szerződést. Ekkor 166 jobbágytelket mértek ki a faluban. A nagysága egy egész telkes jobbágynál 24 hold szántót és 8 kaszás rétet jelentett. Az összeírás szerint 277 jobbágy közül 5/8 telkes volt 95, negyedtelkes 101, s mindössze egy egész telekkel rendelkező személyről tettek említést. A II. József által elrendelt népszámlálás idején, 1785-ben, itt 332 házban 470 család élt. A népességszám 2263 fő, akik közül 1148 a férfiak és 1115 a nők száma. A XIX. században a lakosság növekedésével összefüggésben a telekaprózódások felgyorsultak. Az 1853. évi úrbéri pátens alapján a településen is megszűnt az úrbériség, és végrehajtották a tagosítást. A XIX. század második felétől a két község egyesítéséig a népességszám a következő módon alakult: 1869-ben 3838, 1880-ban 3797, 1900-ban 4160, 1910-ben 4462, 1920-ban 4660, 1930-ban 5018 fő. A lakosság jelentős része a mezőgazdaságból élt. A helyi iparral foglakozók aránya ekkor 10% körüli, de ők is rendelkeztek az önellátáshoz szükséges földterülettel. A földeket a XIX. század végéig háromnyomásos rendszerben művelték. 1897-ben a község határa 23737 kataszteri hold, amelyből a szántó 9167, a kert 121, a szőlő 216 kataszteri holdat tett ki. A legelő 5580 és a rét 5189 kataszteri holdja biztosította a szarvasmarha és juhtartást, a ház körül tartott jószágok hízlalását. A századfordulóra kialakult művelési arányok a következő évtizedekben sem változtak. Az itt élők közül 1910-ben 78,5% élt a mezőgazdaságból. A község külterületi lakossága - a tanyás gazdálkodással - az állattenyésztésben játszott jelentős szerepet. Az ipar 11 %-os aránya a kézműveseket és a helyi ipart jelentette. 1938 után gyakorlatilag két község élt együtt, amelyeket csak egy keskeny utca-köz választott el. Az 1941 . évi népszámláláskor 5913 lakost (2942 férfi, 2971 nő) írtak össze. Az 1949. évi statisztika szerint a község lakóinak száma 6545, amely a későbbi évtizedekben alig változott. A háborút követő években lezajlott földosztás során sok család kapott földet. A Dömsödön földhöz jutottak a szövetkezetesítés hatására megalakították saját gazdaságukat. Elsőként a Dózsa Termelőszövetkezet alakult meg 104 gazda összefogásával, és rizstermesztésre szakosodtak. Néhány év múlva a szövetkezetek közül a Petőfi, a Zöldmező és a Kossuth termelőszövetkezetek fuzionáltak a Dózsa Termelőszövetkezettel. 1959-ben újabb egyesülések során a Dózsa szövetkezetbe beolvadtak a Haladás és a Kossuth szövetkezetek. is. Az 1960-ban felerősödött téeszesítés hatására megalakult az Aranykalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, amely 1975-ben egyesült a Petőfivel, és a Dunatáj Mezőgazdasági Termelőszövetkezet nevet vette fel. A korábbi hagyományokat folytatták a nagyüzemi gazdaságokban, és eredményesen végezték a szántóföldi növények termesztését, a zöldség- és gyümölcstermesztést, a szőlőtermesztést, az állattartást. A kiterjedt határban a kiskunlacházi Pereg és a ráckevei Aranykalász termelőszövetkezetek is műveltek földeket. A falu lakossága által megválasztott képviselőtestület és bizottságai, valamint a polgármesteri hivatal tisztviselői intézik a közigazgatás ügyeit.
A dömsödi református templom épülete a XVIII. század első feléig a középkori alapokon nyugvó, egykor római katolikus templom volt. Az egyházközség 1773-ban kérvényt nyújtott be új imaház építésére. Az engedélyezés után a templom helyét Beleznay Miklós generális, a község földesura választotta ki. Az építkezés 1774-ben kezdődött el, és 1775 decemberében felszentelték az épületet. A torony megépítése a következő évre maradt. A templom egyhajós, homlokzati tornyos, copfstílusú épület, amelynek belső bútorzatára a késői barokk a jellemző. A templom előtti téren forgatták 1948-ban a Ludas Matyi című film jeleneteit.
A dabi református templomot 1801-ben kezdték építeni, és 1803-ban szentelték fel a korábbi vályogépület és fa harangláb helyett. A mai torony 1824-ben készült. A templom külső megjelenése utcasorba illeszkedő, de különálló homlokzati síkban toronnyal, egyhajós, dísztelen épület. Berendezése klasszicista, faragott, oldalukon vájatsorral és rózsával díszített alkotás.
A faluban található régi épületek között ma is több helyen láthatók a hagyományos alaprajzi elrendezést követő (szoba - pitvar - konyha-kamra vagy szoba) lakóházak, amelyek építőanyaga gyakran vályog. A nagyobb épületek utcai homlokzatát klasszicista stílusban díszítették.
A falu katolikus egyházközségét a váci püspök 1924-ben engedte megszervezni, majd ezt követően, 1928-ban, felépítették neogótikus templomukat.
A Hajós kastély épületében kézműves iskola működik. Dömsöd egykori birtokosai építtették a Hajós kriptát, amely Ybl Miklós tervei alapján készült.
A faluban található kisnemesi ház az 1846/47-ben itt élt Petrovics család és a költő emlékét őrzi.
Néhány házzal távolabb, a Petőfi Emlékmúzeumban Petőfi-kiállítást láthatunk. Ebben az épületben lakott dömsödi tartózkodása idején Petőfi és barátja.

Dunaharaszti 16564 lakosú város, Budapesttel délen összeépülve, a Ráckevei-Duna partján. 2000. július 1-jétől várossá minősítették. A település az M0-ás autóút és a 51-es főközlekedési út, valamint a 150a-s/Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ vasútvonal mentén helyezkedik el.
A klasszicista városháza 1830-ban épült.

Dunavarsány 5725 lakosú nagyközség a 150a-s/Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ vasútvonal mentén, Dunaharasztitól 8 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Halásztelek 7064 lakosú nagyközség az M0-ás autóút mentén, Szigetszentmiklós nyugati szomszédságában fekszik.

Kiskunlacháza 8593 lakosú nagyközség az 51-es főközlekedési út, valamint a 150a-s/Kunszentmiklós-Tass – Budapest/ vasútvonal mentén Ráckevétől 5 kilométerre, keletre fekszik a Duna partján. Kiskunlacháza mindkét kerülete forgalmas út mentén elnyúló, eredetileg egyutcás jellegű település, amely napjainkra párhuzamos és keresztutcákkal tagolódik szakaszokra. A község déli vége előtt útelágazás található a ráckevei hídhoz. A terület geológiailag az Alföldhöz tartozik. Az Ős-Duna hordalékaként lerakódott kavicsréteg felett - a kialakult felszínen - a fekete homok, homok, agyag, néhol szikes talajfajták a gyakoriak. A Duna melletti területeken levő zsombékos, egykor mocsaras részek a folyó szabályozása után jó minőségű szántóföldekké lettek. A vízparti növényzet visszaszorulása miatt az egykor gazdag állatvilág lecsökkent, közvetlen a folyó menti erdős részeken figyelhető csak meg vízicsibe, nádirigó, búbosvöcsök, kanalas gém és szárcsa. A csendesebb, víz melletti területeken érdekes színfolt a lilától a fehérig árnyaló, április és augusztus között folyamatosan virágzó virágkáka. A határ homokos és szikes részei évszázadokon át a külterjes állattenyésztés fontos területeit jelentették. A környéken fellelhető kisebb tavak és vízmosások kedveznek a folyószabályozás előtti növény- és állatvilág fennmaradásának. A helyi kavicsbányászat melléktermékeként létrejött bányatavak mentén ismét megjelent a korábban kiveszettnek vélt éles sás, zsombék, parti sás, sulyom. A tavakban megfigyelhetők és horgászhatók a telepített halfajták. A határ egykor gyakran használt elnevezései ékesen szólnak a területet jellemző felszínről. A legismertebb ezek közül a Tekercs-ér, amely a Duna dömsödi részén eredt, és árvíz idején itt folyt vissza a Duna árja a lacházi határba. Kiskunlacháza eredetileg két önálló település volt, amelyeknek közigazgatási egyesítése 1950-ben történt. A község mai I. kerülete a történetileg kialakult Kiskunlacháza, a II. kerület pedig az egykori Pereg falu. Pereg a Raznán krónika szerint IV. Béla király idején települt, amikor is a tatárjárás után 70 elpusztult falu megmaradt lakosai közül többen itt kerestek menedéket. 1312-ben egy adásvétel során Erzsébet asszony, aki Máté fia András ölből nemes felesége, az őt illető peregi földet Becsei Csata Imrének, 10 ezüst márkáért, eladta. Nagy Lajos király 1347-ben Becsét és Pereget elcserélte a Becsei családdal, és helyette Bars és Hont megyei birtokokat adott. Treutel Miklós pozsegai főispán testvéreinek adományozta 1399-ben Felsőszentmihályt és Pereget, de 1422-ben ismét Miklós családjáé, leányai Katalin és Borbála tulajdona, majd a XV. században házasságkötések révén a Lévai Cseh család földesurasága alá került. A történetírás Nagypereg néven tartja számon ezt a települést. A másik falu, Kispereg Szent Imréről elnevezett temploma az 1332/33. évi pápai tizedjegyzékben a váci egyházmegye szigetfői főesperesi kerületének plébániája. A másképpen Szentimrefalvának vagy Imrefalunak nevezett helyet 1347-ben Nagy Lajos király Imre comes fiaitól váltotta meg. Birtokadományozás révén a Lackfiak tulajdonába került községet 1420-ban, csereként a család három férfi tagja (Jakab, Dávid és Benedek) Szántóval együtt - erdélyi birtokokért - Zsigmond királynak adta. Az uralkodótól 1457-ben a Némai Kolos család szerezte meg. A két település fejlődését a dunai árvizek többször megakasztották. A XVI. században Kispereg a nagyobb lélekszámú. Buda elfoglalását követően, 1559-ben a pesti nahijéhez tartozó Imrefaluban hat házat, Nagyperegen pedig három házat jegyeztek fel az összeírók. Pest vármegye közgyűlése 1677-ben Csuzy Mihály és Haraszty Ezekiás birtokaként tárgyalt a területről. Házasságkötés révén 1684-ben a falu legjelentősebb birtokosa Balassa Imre. Az 1690. évi összeírásban már egy faluként említik a két helyet, amelyet Ráckevével együtt írtak össze. Az új községet Virágos-Berek-nek nevezték, amely a Duna bal partjához közel feküdt. A faluban 1715-ben 22, 1720-ban 32 adóköteles háztartás volt. Érdekesség, hogy a fennmaradt anyakönyvekben az 1700-as évek elejéről lévő szórványos bejegyzések között már szerepel a Répás családnév, és a későbbiekben is gyakori a Kiss, a Gránitz vezetéknevekkel együtt. Az itt élő magyarok a török kiűzése után betelepített szlovákokkal együtt katolikus vallásúak voltak. Feltehetőleg emiatt asszimilálódott aránylag rövid időn belül az újonnan érkezettek csoportja. A folyó áradáskor gyakran elöntötte a parttól körülbelül egy kilométerre élőket. A XVIII. század első évtizedében különösen nagy árvíz pusztított. Emiatt nemcsak a házak, hanem a falu temploma is jelentősen megrongálódott. A lakóházak ismételt felépítése aránylag hamar megtörtént, de a falu templomának újraépítése csak 1760-ban fejeződött be. 1770/71-ben ismét hatalmas árvíz pusztított. Ekkor a peregiek elköltöztek a Dunától távolabb fekvő helyre. A XVIII. századi vármegyei nemesi összeírások szerint a faluban kisebb-nagyobb birtokkal rendelkeztek a Vattay, a Róth, a Beniczky, a Gedey, az Okolicsányi és a Soós családok tagjai. A határbeli földek közül 1801-ben jelentős részt vett zálogba a Hajós család, akik első jelentős adásvételüket 1675-ben a Szecseiekkel kötötték, és így jutottak a faluhoz tartozó Szentivón pusztához. A Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés idején Peregen 57 család 15 egész jobbágytelken gazdálkodott, és 22 házas zsellért tartottak számon. A II. József idején végrehajtott első magyarországi népszámláláskor, 1785-ben a legjelentősebb birtokos a Vattay család. A község 119 házában 179 család élt, lélekszámuk ekkor 920 fő. A XIX. században a Péli Nagy család örökösei, valamint a Kégl és Egressy családok voltak a község földesurai.. Ekkor 109 jobbágycsalád összesen 18 1/2 úrbéri telken gazdálkodhatott. A telekaprózódás ellenére az itt élők közül többen igyekeztek földjeiket megváltani. Egy 1843. november 13-án kelt szerződéssel az úrbéri szolgáltatások teljesítésétől hat telkes gazda váltotta meg magát. Ekkor egy egész telek 24 hold szántót, 8 embervágó rétet, 1 hold beltelket és 16 hold legelőt (összesen 49 holdat) jelentett, amelynek váltságösszegét 1100 ezüst forintban, míg egy zsellér váltságát 80 ezüst forintban szabták meg. A határrendezést és a tagosítást 1859-ben hajtották végre. A 1848-as szabadságharc végén, a komáromi vár feladása után az önkéntesek közül elbocsátó levéllel érkezett vissza falujába Német István, Kácsér József és Radványi István. E mellett a hivatalos összeírók feljegyezték, hogy Mezőhegyesen a rendes katonaságnál 10 személy teljesített a magyar seregben szolgálatot. Az 1850-es években Vojtek József orvos-sebész a faluban működtette tébolydáját, amely az országban az első elmeintézet volt. Az orvos halálát követően a hatóság ezt bezáratta. Pereg lakossága 1869-ben 1668, 1880-ban 1671, 1890-ben 2049 fő volt. A XIX. század második felében már hitelszövetkezet és három társaskör működött a településen. A környék falvaihoz hasonlóan itt is a mezőgazdaság a megélhetés legfontosabb forrása. A határban gabonaféléket és szántóföldi kapásnövényeket termesztettek. Az állattenyésztést a szarvasmarhatartás túlsúlya jellemezte. A XX. század fordulóján 2297 személy élt a faluban, Pereg lakóinak száma 1910-ben 2625, 1930-ban 2607, míg 1941-ben 2628 fő volt. A falu lakosságának 92%-a a római katolikus vallást követte, a fennmaradó 9%-on hat vallásfelekezet osztozott. Az 1949. évi népszámláláskor a falu határa 7066 katasztrális hold, a népesség száma 2848, akik 649 lakóházban, 812 lakásban éltek. A faluhoz tíz külterületi lakott hely tartozott 771 fős népességgel. Kiskunlacháza határában a mezőgazdasági munka során előkerült bronzkori régészeti leletek, a Duna melletti részeken fellelt római kori faragott kövek - amelyeket a református templomnál használtak a XVIII. században építőanyagként - jelzik, hogy az elmúlt évezredekben a vidék lakott hely volt. A falu királyi birtok a honfoglalást követő évszázadokban. A település középkori elnevezése Szántó, de a XIV. században “Josu”-nak is hívták. Az uralkodótól a Lackfy család kapta adományként. A település nevét innen származtatják, bár Galgóczy 1877-ben megjelent munkájában a következőket írta: “Horváth Péter jász-kun történetíró szerint, nevét IV. László királytól vette, a ki itt kéjlakot tartott, amely azon időben Laczkóházának neveztetett”. V. László király 1457-ben Latházát, Pereget és Ölbőt Országh Mihály ajtónálló mesternek és Némai Kolos Jeromos budai várnagynak adományozta. 1507-ben, Bugyi faluban tulajdonba történő beiktatásnál jelen voltak a környékről hivatalos személyek. Keresztnevük említése után több esetben a “Laczhaza” elnevezést használták személyazonosságuk pontos megjelölésére. Buda elfoglalását követően a meghódított területeken a török adószedők felmérték, hogy a rájáktól (meghódítottak) mekkora adót követelhetnek. Az összesítésekben 1559-ből fennmaradt, hogy itt 40 család élt, akiket 5257 akcse adó fizetésére köteleztek. A harci cselekmények miatt a népesség lecsökkent, és 1583-ban csak 20 családot találtak itt a hivatalos személyek. A török tatár segédhadai 1594-ben, majd 1598-ban a megye területén raboltak, a dunaparti településen élők súlyos károkat szenvedtek. A török uralom vége felé a XVII. században rövid időre e csapások miatt elnéptelenedett a falu, majd 1696-ban ismét lakott, szabad kun község. Jelentőségét 1691-ből fennmaradt régi pecsétje is őrzi. I. Lipót császár a kun kerületeket 1702-ben örök áron eladta a Német Lovagrendnek. A kunok saját költségükön megváltották magukat, és ekkor Latháza is kifizette a reá eső 9900 forint váltságdíjat. Ezt követően a folyótól távolabb eső mai helyén - ahova az 1741-es nagy dunai árvíz után költöztek - 1747-ben, mint nemes kun község önállóan választhatott tanácsot. A redemptio (megváltás) után a gazdasági fejlődés mezővárosi rangot eredményezett, amelyet V. Ferdinánd király 1839-ben adott évenként négy alkalommal tartható országos vásár tartási jogával együtt. A város fejlődése az 1840-es hatalmas tűzvész ellenére folyamatos maradt 1876-ig, a szabad kunszék megszűnéséig. Ekkor Latháza határa Csóka és Kátó pusztákkal együtt 9912 kataszteri hold, amelyet még a településhez tartozó Móricgátja puszta egészített ki 5684 holdjával. A község népessége 1869-ben 3632, 1880-ban 3945, 1890-ben 4053, 1900-ban 4481, 1910-ben 4975 fő volt. A megélhetés fő forrása továbbra is a mezőgazdaság maradt, és azon belül is fontos szerepet kapott a rideg állattartás, hisz a nagy kiterjedésű puszták ennek a tartási módnak kedveztek. A község határában A Rákóczi Ferenc utca üzletei megtermelt szántóföldi növények, a saját szükséglet elkülönítése után, piacokra és kereskedőkhöz kerültek. 1930-ban 5008 személy élt a rendezett tanácsú községben. Ebben az időben a lakosság 10%-ának a megélhetését biztosította az ipar. Érdekképviseletüket az Ipartestület látta el, amely a XIX. század első harmadában alakult helyi céhet váltotta fel. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Kiskunlacháza lakossága 5405, akik közül 1%-a végzett főiskolát. A községben élők között 66% a református vallásúak, 29% a római katolikusok aránya, míg a fennmaradó 5% hat vallásfelekezet hívői között oszlott meg. A II. Világháborút követően, a 9907 kataszteri hold területű községben, az 1949-ben elvégzett népszámláláskor 5517 személyt regisztráltak. 1950 után két eltérő hagyományú, de mezőgazdasági jellege miatt hasonló települést egyesítettek. A változások a téeszesítés miatt felgyorsultak. Az első szövetkezetek az ezt követő időszakban alakultak, de néhány év eredménytelensége után nem mindegyikben folytatták a közös gazdálkodást. az 1960 után létrejött mezőgazdasági termelőszövetkezetek - a Kiskun és a Pereg - , valamint a korábban alakult Petőfi fejlődése hamarosan felgyorsult. Az 1970-es évektől megkezdődött a melléküzemági tevékenység hatására, akik korábban eljártak máshova dolgozni, ebben az elsősorban ipari tevékenységet folytató ágazatban találtak helyben munkalehetőséget. Az egészségügyi ellátást és az oktatási feladatokat igyekeztek a községben megoldani, a feltételeket biztosítani. Ennek egyik mindenki által örömmel fogadott eredménye volt az általános iskola új épülete. A településen működő 222. számú Ipari Szakmunkásképző Iskola a környék szakmunkásképzését oldotta meg. 1990 után .a község lakossága közel 8000 fő volt. A háztartásokban a villamos energia használata már a korábbi évtizedekben általánossá vált. Az ivóvíz gerincvezeték hossza 70 kilométer, és eddig a háztartások 75%-a csatlakozott a hálózatra. A szövetkezetek közül a Petőfi Termelőszövetkezet feloszlott, egykori tagjai más gazdálkodási formát választottak. A Kiskun Termelőszövetkezet kft.-kre bomlott. Több termelési ágban folytatják a mezőgazdasági és egykor melléküzemági tevékenységet. A Pereg Termelőszövetkezet, az átalakulást követően  új szövetkezeti lehetőségek szerint gazdálkodik.
A középkori templom romjait felhasználták a peregi katolikus templom építése idején. A mai templom 1741/42-ben épült, amikor a falu a Duna áradása miatt jelenlegi helyére költözött. A torony nélküli templom kibővítésére Mária Terézia adott engedélyt. A peregi katolikus templom az 1771. évi árvíz után épült, amely a ráckevei híd közelében lévő egykori Szent Imréről elnevezett templomot váltotta fel. A jelenlegi templomépületet Szent Mihály tiszteletére szentelték fel. Az eredeti épület a falusi templomok megszokott típusától eltér. A hajót kettős golyvázott falpillérek tagolják a négy sarkon. A diadalívnél és a szentélyben ismétlődik a falpillér. A pillérpórok és a kupolák az eredeti belső tér felépítését világosan érzékeltetik. A XX. századi átépítés miatt a térhatás erőteljesen megbomlott. A templom belsejében egykor elhelyezett szobrok közül a Nepomuki Szent Jánost ábrázoló XVIII. századi, erősen vidékies alkotás feltehetőleg a régi templomból került ide. A Szent Mihály templom védőszentjének tiszteletére tartott peregi búcsú a régi hagyományok őrzője.
Lacháza község református lelkésze 1652-ben részt vett a kecskeméti zsinaton. A torony és a templom 1771/72-ben nyerte el mai formáját. Jellege az utcasorban különálló, egyhajós, homlokzati síkban tartott tornyú, copf stílusú épület. Belsejében értékes padok és díszes szószék található. A templom előtt álló szégyenkő a XVIII. századból való. Ide kötötték ki a kihirdetés után a megbüntetettet, és hagyták ott, míg a kiszabott büntetés le nem járt.
A református parókia XIX. század eleji épülete oszlopos, tornácos jellegével idézi az elmúlt század építészeti hangulatát.
A Polgármesteri Hivatal földszintes, klasszicista kúriában működik. Udvari homlokzata széles kosáríves tornáccal díszített. A téren áll Kossuth Lajos szobra, amelyet Horvay János szobrásztól a kormányzó születésének száz éves évfordulójára rendeltek meg.
A faluban több XIX. századi lakóház őrzi a jellegzetes alföldi háztípus formát. Az 1883. évi tűzvész után épített nagyobb lakóházak barokk és klasszicizáló, oszlopos tornácos épületek.
A római katolikus templom közelében található naivan romantikus, gótikus elemeket utánzó ház, az úgynevezett “Angyalos ház” érdekes színfoltja a környéknek. Benne néprajzi gyűjtemény található a Peregi Nyugdíjasklub gondozásában.
A községhez tartozó Bankházán működik a klasszicista stílusban épített Hajós kúriából átalakított lovaspanzió, amely mellett egy fedett lovarda szolgáltatásait lehet igénybe venni. A rendszeresen megrendezett kiskunlacházi motocross versenyek a visszatérő és számon tartott rendezvények között szerepelnek a sportágat kedvelőknél. A faluban található kézműves műhelyek, helytörténeti gyűjtemény az ide látogató számára felidézi az elmúlt korok mesterségeit, hangulatát. A településen töltötte gyermekkorát Kiskun Farkas László (1934-1995) költő, Gaál Imre (1922-1964) festőművész, akinek Gályarabok című freskója díszíti az önkormányzati tanácstermet.
A Csepel-sziget déli részén Pest megye egyik legrégebben lakott helye a Ráckeve melletti Lórév 309 lakosával, közel a Duna fő ágához. A terület folyamatos lakottságára utaló régészeti leletek a legkülönbözőbb helyekről kerültek elő. Mintegy két évtizede, a mai temető helyén, építkezés közben, vaskori cserépedényeket találtak. A Duna alacsony vízállásakor a falu határában lévő zátonyoknál folyamkotrás közben az i.sz. I-III. század közötti római hajó roncsára bukkantak. A falu határában feltárt falmaradvány valószínűleg egy római őrtorony része, amely a Duna vonalán húzódó limeshez tartozott. A hely dunai átkelőként mindvégig szerepet játszott az itt élt népek életében. A honfoglaló magyarság fejedelmi szálláshelyeként e vidéken őrzött nagy mennyiségű állatállományra utal Lórév (Lóré) neve, hisz a ménesek átszállítása a Duna túlsó partjára a kedvező átkelési viszonyok miatt itt történt. A falu említése először IV. Béla uralkodása idejéből - 1259-ből - ismert Portus equorum elnevezéssel. IV László király 1276-ban Loureu néven keltezte az általa itt kiadott oklevelet. A török előtti időben folyamatosan lakott hely, erre utal az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzék. I. Ulászló király a pestis elől Lórév környéki királyi nyaralójába menekült. Valószínűsíthető, hogy az 1440 körül Ráckevére menekült szerbek egy csoportja Lóréven telepedett meg. Buda elfoglalása után a török kialakította a szultáni birtokok rendszerét. A budai szandzsákon belül a kovini nahijéhez tartozó Lóréven 1546-1590 között 30-40 család élt. A XVII. században a török visszaszorítására megkezdett háború után az elhagyott, a XV. századtól a szerbek által lakott portákra a török elől menekülő szerb anyanyelvű lakosok érkeztek. Lórév új telepesei vallásuk gyakorlása érdekében saját erőből templomot építettek, amelyhez felhasználták a középkori templom falmaradványait is. A török elleni harcokhoz a településre jutó fizetendő pénzösszeget a megye 1698 januárjában közölte a lórévi elöljárókkal, míg a nyári hónapokban az átvonuló királyi hadseregnek szükséges szekerek biztosításánál kellett segédkeznie a falu lakóinak. A megyei tisztviselők 1700 márciusában, amikor Savoyai Jenő herceg katonái és lovai számára szükséges porciók kiosztásáról beszámoltak, Lórév mellett említették a szomszédos Cserevics falu nevét. Az 1730 körül már romos, lakatlan hely határára Ráckeve és Lórév egyaránt igényt tartott. A hagyomány szerint a szomszéd Becséről többen érkeztek 1706 táján a faluba. Legtöbbjük családneveként említik a Becsei-t, utalva eredeti lakóhelyükre. A Rákóczi szabadságharc idején a megyei közigazgatás emberei részéről többször eljutott ide is az adókivetésről, katonaállítás szükségességéről szóló hír. A török utáni időszak átfogó, 1728. évi összeírásában Lórév határáról feljegyezték, hogy földje közepesen termékeny, homokos, illetve “fekete és kemény”. A határt két részre osztva művelték, és főleg saját szükségletre termeltek gabonát. Ha kereskedni akartak terménnyel vagy állattal, akkor azt száraz vagy vízi úton Budára vagy Pestre vitték. Az itt élők összesen 263 pozsonyi mérő alá eső földet műveltek, 43 1/2 szekér szerinti rétjük volt, valamint 8 családfő 9 1/2 kapásnyi szőlőt birtokolt. A 20 összeírt közül a többség családneve délszláv. Az itt élők mindegyikét Savoyai Jenő herceg szabadon költöző jobbágyaként említették. Mária Terézia 1767-ben elrendelte a korábbi urbáriumok felülvizsgálatát, majd a felmérések után meghatározták, hogy milyen nagyságú egy egész jobbágytelek, milyen kötelezettségei vannak az ott élőknek. Lórév lakói közül az urbáriumuk szerint egész telken 17 család gazdálkodott, 16/22 nagyságú telken 16 háztartáshoz tartozó személy élt, és két házas zsellért írtak össze a faluban. A határbeli művelési ágak összetétele a korábbi évtizedekhez képest lényegesen nem változott. A falu életében ekkor jelentős esemény az új templom építése, amelyet feltehetőleg a korábbinak az elbontásával egyidejűleg végeztek. 1778-tól kezdődően az itt élő népességről fennmaradtak az egyházi anyakönyvi bejegyzések, amelyek demográfiai vizsgálata érdekes eredményeket hozhat. A lakosság szerb túlsúlya a XIX. században is megmaradt. A falu lakóinak zárt közössége lehetővé tette szokásaik megtartását. Az épületek elrendezése ebben az időben halmazos szerkezetű, amelyet szinte a falu egészét érintő, 1893. augusztus 29-én bekövetkezett hatalmas tűzvész változtatott meg. Ezt követően a házak és utcák rendjét szabályozták, és ma is jellemző a három párhuzamos utcás településkép. 1848.szeptember 25-én Batthyány Lajos miniszterelnök kinevezte Görgey Artúrt Csepel-szigeti teljhatalmú parancsnoknak, aki a reá bízott seregnek Szigetújfalunál és az Adonnyal szemben lévő Lóréven jelölte ki a táborhelyét. A magyar katonai vezetés azzal számolt, hogy Jellasics a Dunántúlról átkelve, a Pesti-síkság felől is be akarja keríteni a fővárost. E terv megakadályozása közben elfogták az udvarhű Zichy Ödön grófot, akit 1848. szeptember 30-án az esti órákban felakasztottak a lórévi Duna-parton, a Görgey által vezetett rögtönítélő bíróság ítélethozatala után. A szabadságharc bukását követően, a Bach korszak lezárultával, a megyei közigazgatás az 1860-as évektől ismét ellátta korábbi feladatait. A gazdasági változások sora az épülő Budapest révén a sziget településeit sem hagyta érintetlenül. A vidék lakói közül többen szegődtek szolgálatra a fővárosba, a férfiak budapesti építkezéseknél vállaltak munkát. A megélhetéshez erre szükség volt, hisz az elaprózódott földterületek - bár tagosításuk 1862-ben megtörtént -, már nem biztosítottak az itt élőknek megélhetési forrást. A lakosság száma 1836-ban 530, 1870-ben 620, 1890-ben 619 fő, az itt élők 95°/- a görögkeleti vallású. A Ráckevei koronauradalomhoz tartozó Lórév lakói továbbra is a mezőgazdasági művelésből éltek. Az 1890-es években épített HÉV, amelynek végállomása az eredeti tervvel ellentétben Ráckeve lett, nem tudta mindennapi kapcsolatba hozni a falut a gyáriparral rendelkező településekkel. E hátrány részben fenntartotta a XIX-XX. századvég századelejei szokásokat, kedvezett a hagyományok továbbélésének. A közigazgatási feladatok ellátására a faluban hivatal létesült, az állami oktatás helyének biztosítására 1930-ban építettek iskolát. A település - lélekszámából adódóan - az egyes feladatok ellátására sok szállal kapcsolódott Ráckevéhez, a járási székhelyhez. A népesség száma a XX. század első évtizedeiben a következő: 1900-ban 656, 1930-ban 506, 1941-ben 450 fő. A népszámlálók összeírtak 309 szerb, 122 magyar, 9 német és 10 egyéb, illetve ismeretlen anyanyelvű lakost. A XX. századi világégések közül a II. Világháború hadi eseményei, amelyek már komolyan sújtották a polgári lakosságot is, a lóréviek számára 1944. november 22-én befejeződtek, mert a közvetlen hadi események már nem érintették a falut. A háborút követő évtizedekben a községek önállósodásával néhány évtizedre kialakultak a helyi intézmények, de a közigazgatási és gazdasági változások 1979-től újból Ráckevéhez csatolták a települést. Jelenleg Lórév önálló település saját települési és kisebbségi önkormányzattal. A közigazgatási feladatokat Ráckeve várossal társulva körjegyzőség látja el. Az XX. évszázad utolsó évtizedében a település lakossága és vezetése igyekszik alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A szövetkezetek megszűnése után a mezőgazdasági termelés új formáit keresték, amelyeket itt a Mezőterm Kft., illetve az egyéni gazdálkodás keretei között találtak meg. Lórév továbbra is fontos átkelőhely a Dunán.