Közép-Magyarország

A 5160 lakosú Nagykovácsi Pest megye 3057 hektáros területen elterülő, legmagasabban fekvő községe. A sajátos mikroklímájú, 330 méteres tengerszint feletti völgykatlant a Budai hegység 400-500 méter magas mészkő- és dolomithegyei veszik körül. Ez a táj lakott volt a jégkorszaktól kezdve. A környező hegyek barlangjaiban és a falut átszelő Ördög-árok patak mentén talált régészeti leletek tanúsítják az ember jelenlétét. A római korból származó leletek azt valószínűsítik, hogy a község mai területén egykor a közeli római katonai tábor és város -ma Óbuda, római nevén Aquincum- tisztjeinek és jómódú polgárainak házai álltak. Sírok, sírtáblák, oltárkövek, pénzérmék kerültek elő ebből az időből. A magyar honfoglalást megelőző VII-IX. századból származó cserepek, mérlegserpenyők, tál- és fazéktöredékek, orsókarikák, csikózablák, kések a keleti gótok, longobárdok, avarok és frankok szórványos jelenlétére utalnak. A honfoglalással foglalkozó források szerint a Csepel-szigettől a Dunakanyarig elterülő vidék a fejedelmi törzs birtokában volt. A terület lakottságát vassalak leletek bizonyítják. A korai Kézakovácsi, Alsókovácsi, Kiskovácsi, Felsokovácsi helynévtípus, valószínűleg a fejedelmi, illetve később a királyi udvar számára dolgozó kovácsmesterek lakhelyét jelzi. Ezt a feltevést erősíti meg az a tény is, hogy a Budai-és a Pilisi-hegység települései, így Nagykovácsi is, királyi birtokok, a királyi alkalmazottak lakóterületei voltak. A honfoglaláskori és az azt követő három évszázad településéről írásos emléket nem ismerünk. A XIII. századtól kezdve latin nyelvű oklevelek bizonyítják a falu létét. Az első, egy 1254-bol származó oklevél, melyben Tamás mester alkancellár leírja, hogy a lakatlannak talált Kovácsit, a királyi kovácsok faluját IV. Béla király Kókai Lőrinc fiának, Egyednek adományozza. Egy 1274-es irat is említi “Kowachy” falu határát, amely ekkor a Nagy-Szénás-hegy környékén volt. A Veszprémi Káptalan Levéltára az utolsó Árpád házi király, III. András uralkodásának idejéből, 1292-bol őriz adatokat kovácsi birtokosok egykori birtokpereiről. 1355-ben István bán négy fia kapja Kézakovácsit (Kezakovachy) cserebirtokként, amely ekkor a solymári várhoz tartozó Alsókovácsival volt azonos. A falu részben köznemesi birtok is volt. 1398-ban és 1424-ben a Kovácsi család tagjai szerepeltek királyi emberként. A XV. század közepétől pedig a Felkovácsi, illetve a Felsokovácsi (Felsewkovachy) család a hasonló nevű település birtokosa.
A XV. századból fennmaradt adománylevelekből nyomon követhető a falu sorsa. 1404-ben Zsigmond király tulajdonában volt. Halála után a Czudar, majd a Rozgonyi, és a század közepétől a Garai család lett a falu birtokosa. A monda szerint Mátyás király fekete seregének és a Dunakanyarban portyázó vadászainak lovait is itt patkolták. Egy oklevél szerint a környék ekkor Mátyás tulajdonában volt, 1482-ben fiának, Corvin Jánosnak adományozta. 1490 után II. Ulászló birtokába került, aki 1496-ban elcserélte Ráskai Balázs főkamarás mester Zólyom megyei váráért. Ezt a cserét a telki apátságban megőrzött adománylevél hiteles másolata is megerősíti. 1515-ben a király büntetésből elveszi Felsewkovachy Zeep Bálint özvegyétől Felsokovácsit, és Paztrowyth (Petrowith) Mátyás budai alvárnagynak, majd az o halála után, 1518-ban Pethrowicz Henczelffy István országbírónak ajándékozza. A mohácsi csata után, 1526 szeptemberében a győztes török seregek a környékbeli településekkel együtt Kovácsit is feldúlták, felégették. 1528-ban a teljesen lakatlan Alsókovácsit Bakyth Pál adta el Bakai Demeter diáknak. 1531-ben pedig János király más környező településekkel együtt Kiskovácsit is Buda városának adományozta. 1541-ben, Buda visszafoglalásakor harmadszor is elpusztult és elnéptelenedett. 1542-ben Bornemissza Gergely, volt budai polgár, Ferdinánd királytól megkapta néhai Schwinthammer Bálint Alsókovácsi birtokát is. 1554-tol a török defterekben Alsó- és Felsőkovácsi pusztaként szerepel, csakúgy, mint a Wattay család 1662-es birtokmegosztási perének irataiban. Buda visszavétele (1686) és a törökök kiűzése után a Habsburgok Buda környékét megbízható német ajkú telepesekkel kívánták benépesíteni. Ebben közreműködtek az elpusztult falvak előkerült birtokosai is. Kovácsi birtokjogát a Wattay család már a török idők alatt biztosította magának. A 150 évig szinte lakatlan, illetve gyéren lakott nagykovácsi völgyet a Fekete-erdő környékéről, főként Hessen, Schwaben és Württemberg tartományokból érkező telepesek népesítették be. Wattay Pál toborzó levelének hatására 1700 május-június havában 14 német család érkezett társzekerekkel. Néhány család a Nagy-Szénás-hegy túloldaláról, Pilisvörösvárról települt át. A földesúr adókedvezménye és a szolgáltatások elengedése meghozta eredményét. Az 1710. évi összeírás már 31 családot jegyzett fel. Ekkor már 592 holdon gazdálkodtak, amiből 200 hold szántóföld volt. A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711)ezt a kialakulóban lévő falut sem kerülte el. Wattay János első kuruc alispánként csatlakozott Rákóczi fejedelemhez és a felduzzasztott Ördög-árok patak vizén (Morastl) lőpormalmot építtetett. Ebben, a falu első bírója, Valentin Fröschl lőpormester Vak Bottán számára Buda 1705-ös ostromához készítette a nagykovácsi lőport. Ezt a malmot a szabadságharc bukása után 1711-ben Pfeiferhoffen báró, császári generális felrobbantotta. A falu Caraffa grófé lett. A Wattay család a szatmári béke után amnesztiával visszaszerezte és 1828-ig meg is tartotta nagykovácsi birtokait. A szorgalmas svábok a mai község település szerkezetét a régi falutól nyugatabbra, az Ördög-árok patak két oldalán alakították ki. Ide építették kertes házaikat, míg a lankás hegyoldalakon hamarosan már több mint 2000 holdnyi földet vettek művelés alá. Kitermelték a közeli erdők haszonfáit, kibányázták az ásványkincseket. A községben 3 kőbánya, 2 mészégető és 1 szénbánya is működött. Bár 1737-ben egy pestisjárvány megtizedelte a lakosságot, 1744-ben új telepesek érkezése után, már 103 család népesítette be a völgyet, és számuk 1760-ig tovább nőtt. 1760-ig a falu német telepesekkel történő benépesítése befejezodött.1770-ben már 146 család, 1022 lakos élt a 133 házat számláló településen. Nagykovácsi község 1770-ben jóváhagyott urbáriuma megemlékezik a nagykovácsi jobbágyok sorsáról, terheiről. A Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés alapján bevezetett egységes szabályozás után a nagykovácsi jobbágyok kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. Megnőtt az adózásra kötelezett telkek száma és a szolgáltatásokat is családonként kellett teljesíteniük. Egy 1815-ös periraton a község köriratos, címeres pecsétjében a SIGILLUM LOCI NAGYKOVÁTSIENSIS 1801. felirat olvasható.  1828-ban házasság révén a Teleki-Tisza család tulajdonába került a falu. A növekvő terhek ellenére a lakosság létszáma 1842-re 1143 főre nőtt, a családok száma pedig elérte a 204-et. 1847-tol az egyházi krónikát, a História Domust magyarul vezették. 1848 őszén a falu 83 önkéntes nemzetőrt küldött Kossuth seregébe. 1849 májusában, Buda ostromakor Görgey Arthur tábornok főhadiszállása Nagykovácsiban volt, a Tisza kastélyban. A szabadságharc leverése után a jobbágyrendszer megszűnésével a nagykovácsiak helyzete ismét jelentősen megváltozott. 168 perirat bizonyítja, hogy a volt kovácsi jobbágyok és Tisza Lajosné, gróf Teleki Julianna között 1856-tól1864-ig lefolytatott határrendezési perek eredményeként 2389katasztrális holdnyi terület került jogosan a falusiak tulajdonába. A Nagykovácsiban álló házak száma 1869-re 203-ra, a lakosok száma 1386-ra nőtt. Ez a szám a századfordulóra majdnem megduplázódott, elérte a 2012 főt. Az első Világháborúban 70 fő, a másodikban 105 fő esett el. Az 1941-esösszeírás szerint 2883 lélek élt a településen. A földműveléssel foglalkozó családok öt holdon aluli törpebirtokokon gazdálkodtak, a föld nélküli családok egy része pedig állattartásból élt. A második Világháború alatt a “Volksbund”-nak itt is akadtak hívei, ezért 1946-ban a potsdami megállapodás értelmében a német nemzetiségűeket “kitelepítették”, szétszórták őket a világban. A “három fekete vonat” 1946. május 2-án, 3-án és 4-én a solymári vasútállomásról indult Nyugat-Németország 152 települése felé. A 800 kitelepített család, mintegy 2200személy egy része így tért vissza 246 év múlva ősei földjére, Baden, Würtenberg, Hessen tartományokba, Bajorországba, Hannoverbe, Westfáliába, Pfalzba, néhányan Amerikába. A Nagykovácsiban maradt 10-12 rokon családot csak hosszú évekkel később tudták meglátogatni szeretteik. A kölcsönös látogatások azóta gyakoribbak lettek. A kitelepítés emlékét ma egy emlékmű is őrzi a faluban. A honfoglalás óta eltelt magyar évezredben immár negyedszer kellett a nagykovácsi völgyet újra benépesíteni. 1945 elején megjelent az Ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945. számú rendelete a földek birtokbavételéről, és a 3820/1945. számú a nemzeti hűség felülvizsgálatáról. A bizottságok kitelepítési döntése legsúlyosabban Nagykovácsi lakosságát érintette, felmentést csak a bányászok, hídépítők és néhány kiemelt üzemág munkatársai kaphattak. A kitelepítendő svábokat összeírták, összeköltöztették, majd ezután 1945 őszén megérkeztek az első magyar telepesek. Szeptember 8-án a Heves megyei Besenyőtelekről mintegy 80 család. Pár nap múlva a Szolnok megyei Jászfelsőszentgyörgy községből 15 család. 1946 tavaszán újabb 25 család Besenyotelekrol. Végül 1947 tavaszán a volt Felvidékről, Érsekújvár, Andód, Bajta, Szodó, Tardoskedd, Szimó és más községekből irányítottak ide 20-25 magyar családot. Ezzel valamennyi elhagyott porta gazdára talált, 186 új birtokos nevét jegyezték be. Néhány csalódott család visszaköltözött eredeti lakóhelyére, de helyettük jöttek Budapestről ipari munkások és Mór környékéről bányászok. A 2400 holdas grófi erdő az Állami Erdőgazdaság kezelésébe került, és a volt Tisza István kertváros (ma Adyliget) melletti földrészből pedig állami gazdasági terület lett. 1949 őszén megkezdődött a mezőgazdaság szocialista átszervezése Nagykovácsiban is. Először Béke, majd Új Élet, Vörös Hajnal, Kossuth és Kisbéke néven alakultak termelőszövetkezetek, végül 1959-ben Nagykovácsi termelőszövetkezeti község lett. A határ a Vörös Hajnal Mezőgazdasági Termelőszövetkezet birtokába került, melynek 1975-re már 12 üzemága és jelentős vagyona volt. 1977-ben egyesült a Rozmaring Mezőgazdasági és Kertészeti Szövetkezettel, a rendszerváltásig eredményesen működött. 1990 óta sok értelmiségi költözött a faluba. Mérnökök, ügyvédek, színészek, képzőművészek fővárosi lakásukat és városi életformájukat feladva Nagykovácsiban kertes házat építettek. Az egykori mezőgazdasági faluból mára “alvó” falu lett, a pesti munkahely néhány perces autóúttal elérhető. A Remete-hegy, a Nagy-Szénás és a Zsíros-hegy oldalán kialakított hétvégi telkek többezer budapesti polgár hétvégi pihenését szolgálják. Minden évben sok turista és kikapcsolódásra vágyó keresi fel a Nagykovácsit és környékét behálózó, jelzett turistautakon a páratlan természeti szépségeket rejtő hegyoldalakat, erdőket és erdei pihenőhelyeket.

Perbál 2031 lakosú zsámbéki- medencei község Pilisvörösvártól 14 kilométerre, nyugatra fekszik..
Római katolikus temploma 1752-ben, barokk stílusban épült. Benne barokk és rokokó oltárok láthatóak.
A főutcán végighaladva klasszicista és copfstílusú házak figyelhetőek meg.
A falu szén XVIII. századi vízimalom áll.

Pilisborosjenő 3079 lakosú község Óbuda északi határánál, a Nagy-Kevély meredek délnyugati hegyoldala és a Köves-bérc által határolt völgyben. A Nagy-Kevély északnyugati végében találjuk a Mackó-barlangot. A barlang már a jégkorszakot követően is menedéket adott az embernek. Bronz-, római és Árpád-kori emlékek is előkerültek a kutatások során. A római kor emlékét őrzi a Nagy-Kevély alatt húzódó római út, amely Aquincumba vezetett. A településről először 1284-ben, egy oklevélben tesznek említést Burusjenew néven. A szőlőművelést az itt lakó királyi szolganép már ismerte. 1351-től a falu birtokosai a pálosok, 1357-től a Nyulak-szigeti domonkos apácák, majd az óbudai klarisszák. Az 1490-es években a solymári várhoz tartozott. A török hódoltság idején elpusztult települést az 1690-es évek elején a Duna eredetének vidékéről behívott svábok népesítették be. Az 1695-ös összeírásban Weindorf néven szerepelt a falu. A II. Világháború után a lakosság nagy részét kitelepítették, helyükre a Felvidékről és Erdélyből érkeztek magyar családok.
Az 1698-ben épült középkori alapokra a római katolikus templom, melyben védett oltárkép és szobrok találhatóak 1801-ből.
Jelentős emlék az 1834-ben épített Szent Rozália-kápolna és a Budai úton található szép, régi, korpuszos Kőkereszt.
A patak felett átívelő egynyílású barokk híd, XVIII. századi műemlék.

Piliscsaba 6427 lakosú nagyközség a 10-es főközlekedési út és a 2-es/Esztergom-Budapest/ vasútvonal mentén, Pilisvörösvártól északnyugatra, 5 kilométerre fekszik a Pilis hegység lábánál. A helység helyén a rómaiak idején is virágzó élet volt. A falu határában vonult el az Aquincumból Brigeetióba vezető római hadiút. A hun időkről maradt fenn az a monda, mely szerint Attila halála után Csaba királyfit szállt szembe először a német hadak élén atyja trónjára törő bátyjával. Ezért a település nevét a hagyomány Csaba királyfiról származtatja. A török hódoltság alatt a község sokat szenvedett, magyar lakossága szinte teljesen kipusztult. Mária Terézia idején német és szlovák családokat telepítettek be a kipusztult magyarság helyére. Jelentős változást hozott a település életébe a Budapest-Esztergom vasútvonal megépítése. A vasútvonaltól északra fekvő Nagy-Kopasz hegy déli lábánál lévő erdőségeket a vonatközlekedés megindulásával egyidőben nyaralótelep céljára parcellázták. A betelepülők és nyaralók nagy hatással voltak a település fejlődésére, amely gyakorlatilag a II. Világháborúig töretlen volt. 1945 után a német lakosság nagy részét kitelepítették, helyükre telepített magyarok kerültek. 1956 után a településen lévő két régi laktanyába a magyar katonaság helyére a szovjet csapatok költöztek, meghatározva ezzel a település sorsát a kivonulásig, 1991-ig. 1991 után a megürült laktanyákat a község vezetése a magyar felsőoktatás szolgálatába állította, így kapott helyet Piliscsabán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara, melyen 1994-ben indult meg a képzés.

Pilisjászfalu 996 lakosú község a 10-es főközlekedési út és a 2-es/Esztergom-Komárom/ vasútvonal mentén, Pilisvörösvártól 9 kilométerre, északnyugatra fekszik a Kenyérmezői-patak völgyében. A vasútépítés 1894. évi munkálatai során honfoglalás kori köznépi temetőt találtak a Kis-Somlyó oldalában. A leletanyag Vásárhelyi Géza tinnyei birtokos gyűjteményébe került, de később sajnos megsemmisült. Az I-III. századból római kori villa épületmaradványait rögzítették a régészeti feltárások. Az 1970-es években  III. századi cserépedényeket találtak itt a régészek. A falu területén előkerült leleteket a régészeti kiállítás mutatja be az általános iskola épületében. A jászok első említése „Yazones circa Chabam Commorantes” 1325-ből való. Erre az időszakra tehető a Jász Nyelvemlék keletkezése. A 40 szóból álló szószedetet az akkor még elkülönített nyelvhasználatra utal, ez a jász identitástudat második legfontosabb emléke a jászberényi Lehel-kürt után. A királyok jász testőreinek faluja a török alatt lakatlan területté vált, később a Miskey-család tulajdonába került. Az 1950-es évek szövetkezetesítési kampányai viszonylag érintetlenül hagyták a vidéket. 1948-ban, Pilishegyi Állami Gazdaság néven megalakították az állami területek művelését összefogó mezőgazdasági üzemet. Az állami gazdaság az 1970-es években Jászfalu akkori lakosságához képest nagyarányú betelepítést végzett, amikor a Nyírségből, Hajdúságból érkeztek családok a gazdaságban való munkavállalás lehetőségei miatt. A települést összevonások következtében Tinnyével együtt Piliscsabához csatolták és fejlődése lelassult. Az 1994. február 12-én megtartott választások alkalmával a helyi választók 86 százaléka szavazott a Piliscsabától történő elválásra. Ennek eredményeként a köztársasági elnök 1994. augusztus 25-én Piliscsaba-Jászfalut Pilisjászfalu néven, önálló településsé nyilvánította.

Pilisszántó 2122 lakosú község Pilisvörösvártól északra, 7 kilométerre fekszik. Pilisszántót, vagy korábban csak Szántót szlovák faluként ismerték még a XIX. században. Lakóinak száma ekkor 1138 fő körül volt. Az itt élő emberek az erdőben meszet és szenet égettek, a falut körülvevő dombokon szőlőt és gyümölcsöt termesztettek. Ez időtájt Szántót a Jurkovics család birtokolta.
1759-1760 között épült barokk Páduai Szent Antal római katolikus templom, melyet 1890-ben pillérekkel megerősíttették.  Előtte 1727-ben emelt barokk kőkereszt látható.
A volt klasszicista stílusú volt Jurkovich-kúria 1826-ban épült.
1895-ben emelt, a Pilis lábainál fekvő Orosdy-kastély látható. Orosdy Fülöp, Kossuth egykori titkárának fia építette.
A falu nevezetes épülete a Baross-kúria.
A község határában természetvédelmi terület a Trézsi-kút, a Kőfülke-barlang és a Pilis-hegység szikla éle. Érdekes látnivalók a hagyományos mészégető kemencék.

Piliszentiván 4014 lakosú község a 10-es főközlekedési út és a 10-es/Esztergom- Budapest/ vasútvonal mentén helyezkedik el, Pilisvörösvár szomszédságában. A község eredeti neve Szent Iván, németül Sankt Iwan. A török világ utáni első összeírások Szent Ivánról nem tesznek említést. Feltevések szerint a török hódoltság előtt is létezett itt település Battháza néven. Az itt lévő régi templom köveit a törökök Vörösvárra vitték és ott építkezésre használták fel. A török hódoltság után a Budai Ágostonosok 1708. december 10.-én nádori adományozásként kapták birtokba Szent Ivánt. 1723-ig csak egy vendégfogadó, valamint egy erdészház és egy gazdálkodó testvér volt a mai község területén. Az első betelepülők 1723-tól a németországi Schwarzwald vidékéről érkező németek voltak, de közülük többen rövid itt tartózkodás után tovább költöztek. 1750-ben Tersztyanovszky János gróf kapta birtokul Szent Ivánt, nádori adományként és az Ágoston-rendi atyának fizetendő 5.700.-Ft kártérítés fejében. Tersztyanovszky 1769-ben bekövetkezett halála után, nem lévén utódja a birtok tulajdonosa az a Majthényi Károly lett, akinek Anna nevű leánya később Madách Imréhez ment feleségül. Ezután házasság révén a Marczibányi, majd a Karácsonyi család volt a birtokos. Ők építették az egykori kolostor helyén, annak köveiből a kastélyt, melyet sajnos a II. Világháború után teljesen leromboltak. Változást hozott a falu életébe a XIX. század közepén megnyílt szénbánya, mely jó munkalehetőséget kínált a falu és a környék lakosságának, bár a helybeliek eleinte idegenkedtek a föld alatti munkától, mert a bányászok nagy része idegenből, főleg Würtenbergből és Stájerországból érkezett. akkortájt indult meg a falu lélekszámának növekedése: az első magyarországi népszámlálás idején, 1784-87-ben a falu népessége 373 fő volt, 1880-ra 648, 1910-re 1222 főre növekedett. A bánya egészen 1970-ig, bezárásáig foglalkoztatta a község lakosságának nagy részét és segítette a szociális, kulturális és egészségügyi létesítmények létrehozását. A község 1894-ben iskolát, majd 1895-ben állami óvodát is kapott. Az első Világháborúban 45 férfi halt hősi halált, és a község volt az első az egész országban, mely hőseinek még 1918-ban emlékművet emelt. Az egyházközség 1919-ben alakult meg és a falut 1921-ben Pilisszentiván néven nagyközséggé nyilvánították. A község határában nagyon jó minőségű agyag volt, melyet a fazekasok előszeretettel használtak fel. 1941-ben a település lakossága már 2286 fő volt, túlnyomó részt katolikusok, németek és magyarok lakták. Az orosz csapatok 1944. december 25.-én vonultak be végleg a községbe. A háború nem rongálta meg túlságosan a települést, mindössze egy menekülő bombázó által ledobott bombák romboltak le egy házat, melyben egy személy meghalt és a templom ablakai a légnyomástól betörtek. A háborúban azonban sok férfi halt hősi halált, főleg az orosz és német frontokon. A háború után nem került sor a német ajkú lakosság nagyobb arányú kitelepítésére. A községben ma több ipari üzem is található és a község az ország egyik legiskolázottabb települése az értelmiség számarányát tekintve.
Műemlék jellegű épülete csak egy van a falunak, a római katolikus templom, mely 1757-ben épült barokk stílusban. A főoltár két oldalán faszobrok állítólag a kassai dómból származnak.
Jelentős emlék a szépen karbantartott kálvária, a bányász emlékmű és a Szabadság utcában lévő tájház.

Pilisvörösvár 12517 lakosú város a 10-es főközlekedési út és a 2-es/Esztergom-Budapest/ vasútvonal mentén a Pilisi-medencében fekszik. Vörösvár korai történetében, a valamikori római légiók vonulási irányában döntő szerepe volt a stratégiailag fontos völgybéli fekvésnek. Az Esztergom és Buda közötti út védelmére a török felépített itt egy négyszög alakú, mély árokkal körülvett palánkvárat, melynek falait vörösre festették. 1686-ban Buda felszabadulásával, Vörösvár is szabad lett. 1689-ben Gróf Csáky László vörösvári birtokán, melyet az 1649-es esztendőben nyert el III. Ferdinánd császártól – megjelentek az első német telepesek. Az első hat családot gyorsan követték a többiek. 1701-ben már 67 családról tudunk. Az első vörösvári telepesek közül viszonylag sokan érkeztek Svábföldről, ám akad az egyházi anyakönyvben tiroli, felső-ausztriai, majd a XVIII. század folyamán bajor paraszt telepes, akik a dialektust, szokásrendet a maguk képére formálták. A katolikus telepesek igaz csak fából, de 1692-ben megépítették első templomukat, amit 1703-ban átépítettek kőtemplommá, majd 1801-ben megnagyobbították és toronnyal látták el. A szorgalmas német telepesek virágzó mezőgazdaságot teremtettek ezen a tájon. 1900-ig zárt település volt Vörösvár, míg 1900-ban 3659 fő, addig 1910-ben már lélekszáma 55484-re emelkedik. A kőszén- és dolomit-bányák megnyitásával a vasútvonal megépítésével a lakosság munkaalkalomhoz jut. Az 1903-ban megnyílt első aknát a részvénytársaság belga igazgatójának tiszteletére Lipótnak nevezték el. A belga érdekeltségű Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaság a munkalehetőség biztosításával igen nagy mértékben hozzájárult a népesség számának növekedéséhez. A bánya 1940-ig üzemel, de a Solymár és Pilisszentiván, Dorog határáig kiterjedő szénmezők tovább biztosítják a megélhetéshez szükséges munkalehetőséget. 1920-as népszámlálás szerint Pilisvörösvár lakosságának lélekszáma 7554, magyar 2160, német 5301 fő, a többi szlovák, szerb és egyéb. A házak száma 1100. Az 1930-as évi népszámlálás szerint a községben 7814 lélek és 1118 ház van. A községben van állami polgári fiú- és leányiskola, továbbá állami elemi iskola 21 tanerővel. A II. Világháborút követő magyarországi német kitelepítésének első szakasza 1946 januárja és júliusa között zajlott. Pilisvörösvár az egyetlen, ahol az utolsó pillanatban leállították a kitelepítést, bár az előkészületek már itt is megtörténtek.
Ma talán a sors különös kegyének köszönhető, hogy Pilisvörösvár mentesült a kitelepítéstől és a város hazánk legnagyobb német nemzetiségű települése. A nemzetiségi nyelv, kultúra és a hagyományok ápolása a városban az óvodai oktatástól a gimnáziumi érettségiig biztosított. 1926-ban alakult Iparos Olvasó és Dalkör, a Katolikus Polgári Olvasókör, a Pilisvörösvár és Vidéke Ipartestület /1929/ egyesületi hagyományainak méltó folytatói a ma élő polgárok.
A ma nyilvántartott 29 egyesület több, mint egyharmada a német nemzeti múlt ápolója és a németországi partnervárosi kapcsolatainak legfőbb éltetője.

Remeteszőlős

Solymár 8916 lakosú nagyközség a 10-es főközlekedési út és a 2-es/Esztergom-Budapest/ vasútvonal mellett, Budapest északi agglomerációjában fekszik. A község szélén, a Jegenye-völgy patakjának kanyarulatában emelkedő Várhegyen állott a solymári vár. Okleveleink 1370-1531 között említik a várat, amelyet hol a főurak birtokoltak, hol maga a király. Az eredetileg gótikus solymári várat Mátyás király idejében reneszánsz stílusban átépítették. A néphagyomány szerint ez Mátyás egyik vadászkastélya és kedves mulatóhelye volt, ahol solymászai az idomítást gyakorolták. Innen ered a település neve is.
A római katolikus templomát 1782-88 között építették Majtényi Károly földesúr adományába. Tornya jó 120 évvel később adományból épült. A fákkal övezett főtéren szabadon álló templom mindenhonnan jól érvényesül. A templom külső falán került elhelyezésre a Kitelepítési Emlékmű.
A Templom téren látható még a falumúzeum, mely az itt élő svábság életét mutatja be képekben illetve tárgyi emlékekben.
A főváros felől érkezve, az Anna-kápolnától jobbra, hosszan nyílik el a Jegenye-völgy. A kanyargó patakvölgyben érhető el 4-5 méter magasból lezuhogó vízesés, a Rózsika-forrás.
A községtől nyugatra húzódik a Nagy-Szénás előreugró 424 méter magas hegyorma, a Zsíros-hegy. Az oldalában nyíló Ördöglyuk-barlang a főváros határán túl a legnagyobb kiterjedésű barlangrendszer. Mellékfolyosóival együtt közel 3 kilométer hosszú.

Tinnye 1206 lakosú község a Zsámbéki-medence északi részén. 1843-46 között a községben lakott Kossuth Lajos. A ház ma is áll.

Tök 1373 lakosú község Bicskétől 12 kilométerre, északkeletre fekszik.

Üröm 4527 lakosú község a 2-es/Esztergom-Budapest/ vasútvonal mentén, Budapest-Óbuda mellett fekszik.
József nádor feleségének görögkeleti sírkápolnája copfstílusú, 1802-ben készült.

Zsámbék 4538 lakosú nagyközség Bicskétől 10 kilométerre, északkeletre fekszik.
A volt premontrei prépostság XIII. század elején épült román-gótikus bazilikáját az 1773-as földrengés súlyosan megrongálta, azóta romos állapotban van. A hozzá tartozó kolostort a XV. században gótikus stílusban alakították át.
A volt Corvin János-várkastély XIV. századi eredetű épület.