Közép-Magyarország

Budakalász 9480 lakosú nagyközség a Pilis hegység délkeleti, Duna felé nyúló dombjainak aljában húzódik, egyutcás település, északi részén halmazos résszel. Területe a Kevély- hegyektől a Dunáig terjed, emberi megtelepedésre kiválóan alkalmas terület. Nyugati felén erdővel borított hegyoldalak, keleti részében a Duna-mellék földművelésre, állattartásra, letelepedett életmódra megfelelő lapályos területe, s maga a Duna; a kereskedelmi, védelmi célokat egyesítő folyam. A Kevély-hegy dachsteini mészkő, jóval keletkezése után – a szomszédságban található pilisi hegyvonulat vulkanikus tevékenysége következtében megbillent, s keleti fele lezökkent, míg nyugati széle felemelkedett. Így jött létre ez a Duna medre felé lépcsősen lejtő vonulat, mely előtt egy nagyobb édesvízi mészkőtömb, s egy homokkő-márga keveredésű nagy cipó alakú domb található. E domb, – ma „Berdo” a neve – tetején vulkanikus utóműködés eredményeképp hatalmas melegvíz által lerakott mészkőtakaró található. Ez a hévizes forráskúp őrizte meg számos őskori növény, csiga, kagyló, és állat maradványait – köztük az ősvíziló fogát is. E hely közelében számos védett növényritkaság él, a Pannon gyík pedig szinte mindennapos ezen a vidéken. A homokkőkibúvást már a középkorban igyekeztek hasznosítani az akkori emberek, s számos malomkövet faragtak ott: néhány elgurult példány őrzi mai napig kezük munkáját. Valamikor régen ezen előnyök miatt találta rendkívül alkalmasnak a helyet már az őskori ember is letelepedésre. A földből előkerült leletek alapján biztosan lehet állítani, hogy tartósabban megtelepedett itt a gravettien népesség, szép kőpengéik, nyílhegyeik kerültek elő a Berdó platóján. Az ősi kultúrák közül a rézkori „badeni” kultúra népe hagyott jelentősebb emlékanyagot: feltárt temetőjükben került elő az a kis agyagedény, amely egyértelműen egy vesszőfonatos oldalú, tömörkerekű kocsit ábrázol. Ez a kis makett az első európai kocsimakett, mai napig tudományos körökben mint „budakalászi kocsi” tartják számon. A kelták – egyik nagy váruk a közeli Csikóvár nevű hegyen volt – és szkíták nemigen laktak területünkön, viszont a dunamelléki sík területen gyönyörű longobárd leletek kerültek elő, sejtetve egy nagycsalád itteni telepét. Római őrtorony volt a Duna-parton, maradványai ma is láthatóak egy nyaraló alapfalai alatt. Az avarok – ez ma már egyértelműen bizonyított – hosszú ideig, és legalább két nagy telephellyel tartózkodtak területünkön. Az elmúlt években a településen sikerült feltárni a régészeknek Európa legnagyobb avar temetőjét. A leletanyag – szépsége mellett – megint egy szenzációs lelettel szolgált: olyan bronz domborműves edénnyel, amely jelenleg egyedülálló a világon. Bízunk abban, hogy ezt a leletet is be tudjuk majd mutatni. Az avar temető mellett a település területén megépült Cora áruház építkezésekor előkerültek az egykori avar telep maradványai, házak, gabonatárolók, s egy kút is. Az ma még nehezen kimutatható, hogy az itt megtelepedett káliz népesség a honfoglaláskor, vagy csak esetleg valamivel később került-e erre a vidékre: mindenesetre az oklevelek, s a hely királyi-birtok közelsége a honfoglalás kori megtelepedésre enged következtetni. 1135-ben már teljességgel bizonyosan itt laktak a település névadói: a bozóki prépostság alapító adomány-leíró oklevelében szerepel, hogy: „Lampert comes vett a Duna melletti megyeren, a Kalez nemzetség felé egy házat, szőlővel, pincével.” Ez a legrégebbi írásos feljegyzés a községrol. A névalakból kimutatható, hogy a magyarokhoz csatlakozott kabar törzseken belüli kaliz nemzetség egyik családja telepedhetett itt le. A név mai napig őrzi e nemzetség nevét, a búzakalászhoz semmi köze sincs. A török pusztítás itt is végigsöpört, hosszú évtizedekig nem szerepel Kalász a török adójegyzékekben. 1620-ban Budai Bolghar Pál megvásárolta a területet a Kamarától, miután bizonyította, hogy minden jel szerint kihalt a falu régi magyar birtokos családja. Házasság révén így kerül a vitézlő Vattay család birtokába Kalász is. [Valószínuleg sokan ismerik az irodalombarátok közül Wattay Ferenc énekeskönyvét.] Még a török hódoltság idején telepednek meg itt a szerbek, az 1690-ben királyi engedéllyel Szentendrére betelepült szerb családok közül az elkövetkező években számosan telepednek át Pomázra, Kalászra is: 1706-ban a 9 magyar! család mellett 32 szerb családfőt tartottak számon. Kalász így vált lassan többnemzetiségű – szerb, magyar, német – községgé. Az 1900-as években megindult az iparosodás: Fabró Ferenc olasz származású kőfaragó, majd Tura Jakab nyitott kőbányát, később egy káposztasavanyító helyén megindult a „Klinger” gyár, a hazai lenfeldolgozás egyik bölcsője. A mezőgazdasági művelés sem maradt elhanyagolható. Az ígéretes kezdeteket tette tönkre a második Világháború, s az azt követő államosítás, kitelepítés. A „szocialista” időszakban a település Budapest árnyékában nagyon nehezen fejlődgetett, elkönyvelték alvó-falunak, s támogatást alig kapott fejlesztéshez. Az 1990-es években – mai napig nem ismert körülmények között – magánkézbe került az egykori Tura kőbánya, a Lenfonó és Szövőipari vállalatot, a Klinger gyár utódját pedig széthordták legutolsó szocialista vezetői. A település vezetősége, bukdácsolva bár, de igyekszik az itt élők javára munkálkodni: nálunk épült fel a Cora harmadik nagy áruháza, lett vezetékes gáz, csatorna, s mostanában kap sok eddig földes utca minden évszakban jól járható aszfalttakarót.

Csobánka 2844 lakosú község Pilisvörösvártól északnyugatra, 6 kilométerre fekszik.. A 357 méter magas Csúcs-hegy és a fehér mészkősziklás Oszoly- tető nyugati oldalán, a Dera- patak partján elterülő község a Pilis hegység tájképileg bizonyára legvonzóbb pontja. Már a Pomáz felől bevezető völgy látványa - ahogy jobbra tekintve a Visegrádi hegység, balra a Pilisi hegyek között visz az utunk - is élményszerű. Az Árpád-kori alapítású falu, akkori nevén: Borony, nem volt jelentős események színhelye. Nevét, egyes kutatók szerint, az Aba nemzetség egyik oldalágáról kaphatta. Az ősi Hunt-Pázmány nemzetség itteni birtokai a pilisi ciszterek tulajdonába kerültek, s ezeken a földeken éppen úgy, mint a szomszédos Pomázon, a szőlőkultúra virágzott századokon át. Borony a török hódoltság korában teljesen elpusztult, hiszen éppen a királyi Magyarország és a török Budai Vilájet határvonalán feküdt, de a délről III. Arszenije Csarnojevics pátriárka vezetésével 1690 után Koszovó területéről, Peć (akkori nevén: Ipek) város környékéről idevándorolt szerb családok a mai ófalut újra benépesítették és új nevet is adtak neki: a községet ettől az időtől kezdve Csobánka (szerbül: Čobanac) néven említik a történeti források. A helységnév jelentése: pásztor(lányka). Mária Terézia és II. József császárok telepítési politikája nyomán a szerb lakosság mellett svábok, majd a XIX-XX. század fordulóján szlovákok gazdagították a falu nemzetiségi palettáját. A magyar ajkú lakosság Csobánkán csak meglehetősen későn telepedett meg újra: még a XX. század ‘10-es ‘20-as éveiben is gyakran előfordult, hogy a falusi legényeket, leányokat elküdték a közeli magyar ajkú falvakba magyarul tanulni. A szerbek nagy része 1918 , Jugoszlávia létrejötte hazaköltözött ősei földjére. A csobánkai svábok súlyos traumaként élték meg azt, hogy éppen az egyik legnagyobb nemzeti ünnepen, 1946 március 15-én kezdődött el a kitelepítésük. Elüldözésük máig ható, mély sebet ütött a faluközösségen. Az elüldözött svábok a Majna menti Wertheimben leltek új otthonra, s mára már az ottani társadalomba jól beleilleszkedve, sokszor a második, harmadik generáció tagjaiként, újra keresik - és meg is találják - a kapcsolatot a valamikori hazát jelentő Csobánkával. A Wertheim és Szentendre közötti testvérvárosi kapcsolatnak, ehhez csatlakozva, Csobánka is része. Az utóbbi évtized nagy változása nyomán a falu közepén elterülő egykori kenderföldet, a Hanflandot (szerb nevén a Konopljét) többnyire Budapestről kitelepülő középosztálybeliek népesítették be. Az új negyed, mintegy 120 újonnan épült családi házával, lassan szervesen betagozódik a község testébe. A Dera-patak partján elterülő Margit-liget a XIX-XX. századforduló környékén új korszakot nyitott Csobánka fejlődésében. A patakvölgy legszebb szakaszán Martin Sándor orvos 1897-98-ban épített szanatóriumot, s a környéket elhunyt feleségéről nevezte el Margit-ligetnek. 1909-ben Wettenstein József, a tüdővész elleni szérum feltalálója vette meg és tüdőszanatóriummá alakította. 1917-től hadiárvaházként működött, melyben a szolgálatot a katolikus egyház missziós nővérei látták el. 1950 óta a legutóbbi időkig a Gyógypedagógiai Intézet otthonaként szolgált. Az ingatlan jelenleg a Missziós Nővérek tulajdona. Margit-liget szomszédságában már a XX. század elején kiépült a Szent Hubertus-nyaralótelep. Az itt élő művészek és építészek ingyenes munkával járultak hozzá a telep csinosításához.1905-ben emelték a domb csúcsán álló neogótikus Hubertus-kápolnát. A kápolna a II. Világháborúban tönkrement, de 1972-ben újjáépítették. Berda Józsefet, az élet apró örömeinek költőjét is megragadta e táj igézete. Csobánka című versének néhány sora díszíti azt az emléktáblát, amelyet a község lakosai és nyaraló-tulajdonosai a költő emlékére az Oszoly-hegy oldalában állítottak. Az emléktábla alatti teraszos hegyoldalt, mely a falut körülölelő természetvédelmi terület része, a Pilisi Parkerdő gondozója turistapihenőnek építette ki. Az Oszoly kedvelt gyakorlóhelye a faluban “pókembereknek” nevezett sziklamászóknak. Itt született 1843-ban Pivár Ignác, a süketnémák váci, később a Vakok Budapesti Országos Intézetének alapítója és első igazgatója: emlékét a katolikus templom falán szerény emléktábla őrzi.
A községben található jelesebb épületek: görögkeleti szerb templom provinciális barokk épülete (1790-es évek), a katolikusok eklektikus stílusban épített temploma és a Hosszú-hegy délkeketi oldalában, a Szentkút nevű forrás mellett 1844-ben emelt - azóta újjáépített - búcsújáró erdei templom. A hajdani Borony középkori temploma maradványainak feltárása 1972-ben kezdődött, a községtől mintegy 2 km-re dél-nyugatra, a Pilisvörösvár felé vezető út mentén. A községet körülölelő erdőkön vezet keresztül az Országos Kék Túra útvonala, de a gyalogos turistákon kívül ma már egyre gyakrabban lehet a faluban kerékpáros és lovas kirándulókkal is találkozni.

Dunabogdány 2935 lakosú község a 11-es főközlekedési út mentén, Visegrádtól 12 kilométerre, keletre fekszik. Először egy 1286. évi oklevélben említették, ekkor a visegrádi vár királyi erdeinek őreit telepítették ide. A település a középkorban váltakozva hol a visegrádi királyi uradalomhoz, hol a Rosd nemzetséghez tartozott. A törökök 1559-ben foglalták el a falut; szerencsére a hódoltság alatt nem néptelenedett el teljesen. Mindenesetre a lakosság pótlására a XVII. század végén németeket telepítettek Bogdányba. Ezidőtájt már a Zichy családé a falu, s csak később vált a kamara óbudai birtokának részévé. A Csódi-hegy lakolitját a XIX. század első felében kezdték bányászni. A kitermelt jó minőségű követ az ország minden tájára szállították Ugyancsak a XIX. században keresetté vált a pesti piacokon a Dunabogdányból származó szőlő - bogdányi dinka -, cseresznye, valamint kajszibarack.
A református temploma késő barokk, kora klasszicista stílusban 1802-ben épült.
A kálvária-dombra 14 stáció vezet fel, a kápolna a XIX. század közepén épült késő barokk stílusban.
A mostani modern római katolikus templomot 1939-ben építették.
A helyi kőfaragók tudását dicséri a községben a sok kőpad, kőkapu és kőoszlop. A főút mentén vörös márvány és kő árvíztáblák láthatóak.

Kisoroszi 753 lakosú község a Szentendrei-sziget északi csücskében. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a szigeten és a szemközti parton már az őskorban is volt emberi lakhely. A Római korban a Duna mentén húzódott a birodalom határa, a limes, az őrtornyokból a falu határában kettőt is találtak. A régészek egy római pontonhíd parti maradványait is feltárták., amely a verőcei parttal kötötte össze a Szigetet. A honfoglalás idején az egész Szentendrei-szigetet a Rosd-nemzetség birtokába került, innen a régi neve Rosd.  Később, Könyves Kálmán uralkodása idején orosz egyházi személyek telepedtek le a községben, innen származik a falu neve. A település első írásos említése egy 1394-ből származó birtoklevélben történt. Ekkor a Kalászi család tulajdonába került. A visegrádi királyi székhely személyzetének jó része itt élt. A település kiváltságokat élvezett, melyet a későbbi királyok is megerősítettek. A falut - mely a török hódoltság alatt sem néptelenedett el - a felszabadító harcok után egy ideig Stahremberg-birtok, majd újra a visegrádi koronauradalomhoz kapcsolták. 1700-tól 1848-ig Keglevich-birtok volt, ezt követően a koronauradalom része lett. A II. Világháború után lakossága megfogyatkozott, az ipar a fiatalokat a városokba vonzotta. A homokos határban jórészt rozsot és szőlőt termesztettek az itt lakók.
Kisoroszi központi része az ófalu, amely megőrizte a régi utcaképet.
A barokk stílusú római katolikus templom 1755-ben épült.
A késő barokk stílusú református templomot 1803-ben emelték.
Jelentős látnivalója még a Kálvária-kápolna a stációkkal és a Szent János-szobor.

Leányfalu 2415 lakosú nagyközség a Pilis hegység lábánál a Vöröskő, Nyerges hegy és a Duna között szerényen húzódik meg, Szentendre mellett fekszik. Kiemelt üdülőterület, az Ipoly Nemzeti Park és a Pilisi Tájvédelmi Körzet része. Először 1477-ben találunk nevére utaló levéltári írást, amikor Leánfalva-i irván ajándékozta a területet birtokszomszédjának Tahy Botos Péter fiainak. A Római Őrtorony maradványa a falu központjában hirdeti Leányfalu régebbi múltját. A Szentendre és Tahi közti Duna-partszakasz erdővel, dombokkal övezett vonala hajdan a szentendrei-szigeti Pócsmegyer szőlőhegye volt, Leányfalu-puszta néven szerepel a birtoklapokon. Szépségét a XIX. század második felében fedezték fel az írók, művészek, valamint Budapest gazdagabb kereskedői. Előkelőségét céltudatosan őrizték polgárai. A mintegy 5 kilométeres partsávon gyors egymásutánban épültek a csinos nyaralók. Az első települők közé tartozott Szendrey Ignác és veje, Gyulai Pál. A második településhullám a XX. század elejére esett, folytatódott az író-művész fészekrakók hagyománya. Ebből az időből származik néhány híres-neves személyiség nyaralója, melyben ma is leszármazottaik élnek. Leányfalu “virágkorát” a két háború közötti időben élte, híresek voltak a helybéli iparoskör színelőadásai, az Anna-bálok, hangversenyek, szüreti mulatságok. 1936 óta Leányfalu üdülőhely. A nagy változás a második Világháború után következett be. 1949-ben lett önálló község. 1970-ben 1300 lakossal nagyközségi rangot kapott. Állandó lakosainak száma 1997-ben 1800 fő. Jelenleg mintegy 500 családi és 1700 hétvégi ház van Leányfalun.
Az 1960-as évek végén eszközölt próbafúrások eredményeként 63 °C körüli hévíz tört fel a földből, így megépülhetett a termálvizű strandfürdő, 4 medencével. Az 50 méteres úszómedence versenyek lebonyolítására is alkalmas.  Leányfalu 50. születésnapjára, úgy a faluszépítés, virágosítás, mint, a kultúra terén sokat tett a település vezetősége (emlékműállítás, címer, zászló). Leányfalun az írók és a költők fedezték fel, méltó tehát, hogy a település önállóvá, válásának 50. évfordulóján emlékezzen rájuk egy színvonalas helytörténeti és irodalmi múzeum megteremtésével. Leányfalu múltja igen gazdag irodalmi és művészeti emlékekben. Ez adta az ötletet és javaslatot a különböző irodalmi társaságok részéről és Leányfalu idegenforgalmát is emeli, fejleszti, ha az egykor itt alkotott írók, költők, művészek emlékét múzeum őrzi és ápolja. E hagyományok megőrzésére már több évtizede folyamatos helytörténeti gyűjtőmunkát végeznek Leányfalu irodalmat kedvelő lelkes polgárai. Helytörténeti, irodalmi gyűjtemény egy része a Művelődési Ház aulájában állandó jelleggel kiállításra kerül, folyamatosan gazdagodik, dokumentumokkal bővül. Az irodalmi anyag kinőtte a Művelődési Házat. Az 1990-es években az Önkormányzat tulajdonába adott egy reprezentatív villát, a Sicc villát, mely addig pártházként funkcionált. A villában időszakos kiállításokat rendeztek, majd 1992. óta, Móricz Zsigmond halála évfordulóján a Móricz Zsigmond Irodalmi Társasággal közösen megnyitott a Móricz Zsigmond állandó Kiállítást. A kiállítás azóta is működik, kibővült Fábián Zoltán, az írószövetség titkára, Karinthy Ferenc, Puszta Sándor, leányfalui pap-költő irodalmi hagyatékával. Leányfalu polgáraiban régóta élt a vágy egy színvonalas múzeum létrehozására. Ennek eredménye, hogy 1997. nyarán az Önkormányzat a Sicc villát múzeummá nyilvánította. A múzeum működtetésére Közalapítványt hozott létre, megválasztva annak Kuratóriumát, aki a múzeum folyamatos és színvonalas működését biztosítja. A Közalapítvány Kuratóriumába a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Móricz Zsigmond Irodalmi Társaság, a Fábián Zoltán Alapítvány, a helyi Puszta Sándor Kör és az Önkormányzat delegált tagokat. A színvonalában, stílusában megfelelő épületet az irodalmi társaságok tagjai és Leányfalu polgárai közös erővel felújították. 1998-ban négy terem lett kialakítva az épületben: Móricz Zsigmond külön szoba, melybe a Petőfi Irodalmi Múzeum is helyez el hagyatékot. Móricz 1915-től 1942-ig Leányfalun élt és alkotott. Puszta Sándor pap-költő (1937-1983), Karinthy Ferenc író (1961-1992), Fábián Zoltán író {1955-1983) emlékeit őrző szobák, illetve egy vegyes dokumentumokat tartalmazó tárlat - Gyulai Pál, Feszty Árpád, Rózsahegyi Kálmán, színészek, művészek, - lesz még kialakítva. A bemutatott emlékek időnként felújításra, cserére kerülnek, más személyek bemutatásával is bővülnek. A múzeumban és az egykori lakóházak előtt több nyelvű feliratok, táblák mutatják be a Leányfaluhoz kötődő írók, költők, művészek életét, alkotásait.

A 2172 lakosú község Pilisvörösvártól északra, 10 kilométerre fekszik. Az eredetileg királyi birtok egyházi birtok lett  és a török hódoltság megszűnése után is az maradt. Pilisszentkeresztnek a XIX. század közepén 860 szlovák-német lakósa volt. Kevés szántóföldjén jórészt zabot, rozsot és burgonyát termesztettek; megélhetést jelentett a mész- és a szénégetés is. A XIX. századi geográfusok szerint patakja gazdag volt rákban. Ebben az időben a falu a maróti királyi alapítványi uradalomhoz tartozott.
A barokk stílusú római katolikus templom 1700-ban épült. Körülötte a Klastrom-kertből származó köveket helyeztek el.
A község határában fekvő Klastrom-kert az 1184-ben III. Béla által alapított kolostor romjait öleli, amelyet a király a francia cisztercitáknak adományozott. A monostor ásatások során előkerült kövei egy kis kőtárban tekinthetők meg a faluban. Egykor történelmi tragédia színhelye volt a község területe, a közeli erdőkben ölték meg Gertrúd királynét és a monostorban temették el.

Pilisszentlászló 962 lakosú község Visegrádtól délre, 13 kilométerre fekszik.
A pálosok dombtetőn álló középkori kolostorának helyére építették a mai barokk templomot az 1770-es években, majd 1994-ben áldozatos adományok segítségével felújították.
A falu közepén a római katolikus kápolnában figyelemreméltó fafaragásos domborművek láthatók.

Pócsmegyer 1114 lakosú község a Szentendrei-sziget közepén, Leányfaluval szemben. A település első említése 1497-ből való, amikor már templomos hely volt. A török alatt váltakozva, hol a budai basának, hol a visegrádi központnak adózott. A XIX. század közepén a mintegy 996 lelket számláló - többnyire reformátusok lakta - magyar falu a pesti piacok egyik fő szállítója volt; saját hajókon vitték Budára, Pestre a gyümölcsöt, kenyeret. A sziget keleti oldalán, a váci Duna-ág partszegélyén lévő Surány, közigazgatásilag Pócsmegyerhez tartozik. A község Surányi József birtokosról kapta nevét.
A barokk eredetű református templom 1780-ból való, 1818-ban késő barokk stílusban bővítették, majd 1939-ben átalakították. Berendezése részben barokk /padok/, részben copf /szószék/ stílusú.

Pomáz 14376 lakosú város, Budapest mellett a Dera-patak völgyében, a Pilis kapujában. Neve valószínű latin eredetű: Pomosus = gyümölcsben gazdag. A római birodalom idejéről, az időszámítás utáni első századokból már írásos emlékek is maradtak fenn. A település már az Árpád-korban lakott hely volt, sőt a dunakanyari szőlőművelés egyik központjának számított. Pomáz /Pomac/ létezéséről első hivatalos írásos emlék II. Béla 1138-ban kelt oklevele, melyben egyházi birtokként, a dömösi apátságnak volt itt szőlőbirtoka.  Később a Nyulak szigeti / budapesti Margit-sziget / dominikánus apácáknak. A XIII. századtól a Kartal nemzetség tulajdonába került a falu. A községtől észak-keletre lévő fennsíkon Nagy Lajos király egy templomot építtetett. Ehhez vadászkastély kapcsolódott, amit a királyi udvartartás a pilisi vadászatok alkalmával használt. Sajnos a török hódoltság alatt a várkastély elpusztult, Pomáz pedig a budai pasa birtokába került. A lakosság megfogyatkozott, de a település nem néptelenedett el. A török kiűzését követően szerbek, németek, szlovákok, magyarok és cigányoktelepedtek meg a faluban. A XIX. század közepén már 2739 lakója volt; számon tartották szép szántóföldjeit, tágas szőlőhegyét, s erdeje több forrását.
A város római katolikus temploma 1768-ban épült barokk stílusban. Tetőszerkezetét már 1855-ben át kellett építeni. A szentély és a hajó freskói XX. századból valók, 1952-ben készültek. Értékes a templom kőkerítésében látható fehérmárvány szentségtartó, szép reneszánsz faragványaival. A párkányon olvasható latin felirat 1519-ből származik: “Aki eszik e kenyérből örökké él.”
A görögkeleti szerb templom barokk stílusban épült. Az épületet kőfal veszi körül. A templom szenteltvíztartója feltehetően a XVI. század első feléből származik. A berendezési tárgyak közül az ikonosztázion és a díszes püspöki trón érdemel megkülönböztetett figyelmet.
A református temploma 1814 és 1824 között épült klasszicista stílusban. A torony középtengelyében lévő kőkeretes kapu szárnyai az empire stílusjegyeit mutatják.
A Teleky –kastély korábban a Wattay család tulajdonát képező kastély 1773-ban készült barokk stílusban, később jelentősen átépítették. A homlokzat fődísze a kosáríves pilléreken nyugvó tornác. Itt alkotott gróf Teleki József, a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke.
A III. századbeli római kori szarkofág a városháza parkjában található.
A község határát övező erdők és hegyek természeti szépsége már ősidők óta vonzotta az embereket Pomázra. Az előkerült régészeti leletek, melyek közül néhány a helytörténeti gyűjtemény /Kossuth Lajos utca 48./ tárlóiban és a városháza/római feliratos kövek, pénzek, szarkofág/ előtt találhatóak. A gyűjtemény betekintést nyújt a településen élt, élő nemzeti lakosok múltbeli életéről.
A királynék vadászkastélyának romjai a Klissza- dűlőben található. Az onnan származó legszebb lelet az 1100-as évekből származó oszlopfő, melynek egyik oldala szakállas férfit, másik női fejet ábrázol. A többi lelet közül egy sárga homokkőből faragott román stílusú oszlopfő, egy XIV. századi ezüstveret , melyen Isten báránya látható zászlóval - ez az alak Szentendre régi címerében is előfordul - és egy barna kerámia edény érdemel említést, amin Beatrix királyné címere látható.
Pomáz szülötte volt a kitűnő délszláv folklorista, zeneszerző - Vujicsics Tihamér. A helység nevezetes lakói voltak: Alföldi András történész, Glykais Gyula olimpiai aranyérmes kardvívó és Jankovits Gyula szobrászművész.

Szentendre 22104 lakosú város a 11-es főközlekedési út mentén fekszik, a szendrendrei HÉV végállomása. A város és környékének kiváló földrajzi adottságai miatt már az őskőkor embere is megtelepedett ezen a vidéken. Első név szerint ismert lakói a vaskor alatt itt élt illírek voltak, majd őket követte a kelta eraviscus törzs. A római hódítás Augustus alatt érte el a várost, ahol Ulcisia Castra néven (jelentése farkastábor) segédcsapati tábor, körülötte pedig polgári település létesült. Neve a IV. században Castra Constantiára változott. Romjait a 11-es út S-kanyarja és a Bükkös patak közötti domb rejti. Déli oldalához csatlakozik ma a Római Kotár, ahol a római kor számos emléke tekinthető meg.  A népvándorlás az V. században elsodorja a jól kiépített, táborokból és őrtornyokból álló határvédelmi rendszert, de a romjaikat a Duna jobb partján és a Szentedrei-szigeten sok helyen láthatjuk. A longobárdok idejében jelentős hely, az őket követő avarok idejében törzsi központ volt Szentendre.  Mint stratégiailag fontos helyet a honfoglalás során Kurszán fejedelem szállta meg. Akinek később leszármazottai, a Kartal nemzetség kapta meg a települést. Az államszervezet kialakítása folyamán I. Szent István király a még névtelen települést a 1009-ben veszprémi püspöknek adományozta. Később a település főesperesi székhely lett. Az itt 1146-ban kiállított oklevél nevezi meg először a falut S/ancti” Andrea alakban. A település neve a középkori plébániatemplom védőszentjéről, Szent András apostoltól származik. A középkori település a Templom-domb körül épült fel. Középpontja a Szent András tiszteletére felszentelt templom, amely a város névadója is lett. A városfallal körülkerített kis város jelentősége a XIV. századtól nőtt meg, mert a két uralkodási központ Buda és Visegrád között félúton fekszik. Buda eleste után rövidesen Szentendre is török kézre került, és majdnem teljesen elnéptelenedett. A város azonban a település határán Lothringiai Károly által vezetett győztes csat révén két évvel korábban szabadult fel 1684-ben, mint a főváros. A török kiűzése után a pusztává lett településre 1690-ben a Délvidékről érkeztek új telepesek. Az ipeki pátriárka, Csarnojevics Arzén vezetésével Magyarországra érkező 40000 főből mintegy 6000-es Szentendrén telepedtek meg. A szerbek közvetlenül a császár fennhatósága alá tartoztak, különböző kiváltságokat kaptak. A szorgalmas iparosok, kereskedők és szőlőművelők hamarosan felvirágoztatták a települést. Hatvan év alatt hét templomot emeltek. Ekkor alakult ki a városnak a magyartól annyira elütő, sajátos, mediterrán jellegű szerkezete. A hegyoldalakon egymás hegyén-hátán zsúfolódó házak szűk udvaraikkal, az apró terek, kígyózó utcácskák, a magasba nyúló tornyok látványa ma is elbűvöli a látogatót. A virágzó város hamarosan a Magyarországi szerbek kulturális és vallási életének központja lett. Itt működött a Budai Szerb Püspökség és Tanítóképzőt is nyitottak. Így a szentendrei szerbek nem is csatlakoztak a Rákóczi szabadságharchoz.  A telepesek különböző vidékekről jöttek. Az opováci, a csiprováci, a pozsareváci és a belgrádi szerbek, valamint a görögök, a katolikus dalmátok, a bosnyákok külön-külön városrészben telepedtek le. Kezdetben mindegyik közösség - a hazatérés reményében, ideiglenes jelleggel - külön fatemplomot épített, de a karlócai béke a hazatelepülésüket meghiúsította. 1767-ben Szentendre ismét a koronauradalom tulajdona lett, kegyura a Zichy-család. Így a XVIII. század elején szép, barokk kőtemplomok sora épült a fatemplomok helyén. A város csakhamar jó boráról és kézműveseiről lett híres. A gazdag görög kereskedők házai és raktárai a Péter-Pál utca, Dumtsa Jeno utca és a Bercsényi utca által határolt területen láthatók. A Fő tér környékén vannak a szerb kereskedők keskeny házai: alul üzlet, az emeleten lakás, a padlástérben raktár. Közöttük sikátorok nyílnak. A Templomdomb környékén dalmát kereskedők és szőlőtermelők éltek. Később a szerbek fokozatosan hazatelepültek. 1815-ben a lakosság 42%-át, 1890-ben már csak 19%-át alkották. Helyükre magyarok, frankföldi svábok, majd szlovákok érkeztek.  1872-ben Szentendre rendezett tanácsú város lett. A XVIII. században virágzó kereskedőváros a XIX. századi háborúk, természeti csapások, a gyáripar konkurenciája, végül az 1880-as filoxéra vész miatt hanyatlásnak indult. Így, míg más városokat szinte szétfeszített a fejlődő gazdaság, Szentendre csendes kisváros maradt és megőrizte barokk arculatát. Az 1888-ban megnyitott helyi érdekű vasút közel hozta a fővárost. A szerb templomok részben katolikus és református templomok lettek.  A XX. századra a városban túlsúlyra jutott a magyarság. A város arculatát döntően befolyásoló művésztelep 1926-ban kezdte meg működését. A második Világháború után a XIX. századi üzemek helyén korszerű gyárak létesültek. Az utóbbi évtizedek eseménye, hogy a város felfedezte az idegenforgalomban rejlő lehetőségeket. Sok kis szálloda, panzió, kemping, vendéglő létesült.
A Belgrád-székesegyház, szerb ortodox püspöki templom, mely barokk stílusban 1764-ben épült.
A Blagovesztenszka-templom szintén barokk stílusban, 1752-ben épült.
A Pozsaveracska-templom 1763-ban épült.
A Preobrazsenszka-templom 1746-ban készült.
A Péter-Pál, volt Csiprovacska-templom 1708-ban épült.
A református, a volt Opavacska-templom.
A görögkeleti kálvária is XVIII. századi.
A Lázár cár-emlékkereszt, annak a régi fatemplomnak a helyén áll, ahol a menekülő szerbek az 1389-ben lefejezett cár tetemét őrizték.
A Várdombon álló római katolikus plébániatemplom ősét 1294-ben az esztergomi lovagok lerombolták, a XIV. században gótikus stílusban újjáépítették, majd 1710-ben helyreállították.
A városháza a XVIII. század elején barokk stílusban épült.
A rab Rabi Mátyás lakóháza barokk stílusban 1768-ban épült.
A város zegzugos utcái, délies jellegű házsorai, templomai a kezdetektől vonzották a festőket. A háború miatt elveszett Nagybányai Művésztelep helyet 1928-ban itt találtak otthont a festők. Megalapították a Szentendrei Festők Társaságát és létrehozták a Művésztelepet. Az itt élő és alkotó művészek révén alakult ki a modern magyar képzőművészet utolsó klasszikus iskolája, a Szentendrei Iskola. Néhány név az ismert festők közül: Ámos Imre, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Fényes Adolf, Korniss Jenő, Tornyai János, Vajda Lajos. 1969-ben adták át tizenkét művésznek otthont, műtermet adó Új Művésztelepet. Az 1970-as években megjelenik a városban az új festőnemzedék, az avantgárdok és amatőrök.

Szigetmonostor 1568 lakosú község. A rómaiak idején fontos erődrendszer húzódott a folyó mentén. A honfoglalás idején Kurszán fejedelem szállt meg itt, majd Kurszán halála után a Kartal nemzetségbeliek telepedtek le. Horány helyén a források szerint Tiburc ispán 1217-ben Szent Szalvator néven kolostort alapított. Több szerzetesrend kezelésében is volt e hiteles hely /oklevélkiadó hely/: úgymint bencésekében, cisztercitákéban, premontreiekében, pálosokéban stb. A XIII. század második felében a terület a Rosd nemzetség tulajdonát képezte. Ekkor kezdték a területet Rosdszigetnek nevezni, majd a Nagy-Duna partján épített monostorról Monostorszigetnek, később Monostornak. A török hódoltságot túlélt Szigetmonostor a felszabadító harcok után a Zichy család tulajdonába került, majd az óbudai koronauradalom, azt követően, az 1700-as évek közepétől  Horányi Gábor Pest megyei katolikus alispán birtoka volt. Az 1850-ben 944 lelkes magyar falu jórészt rozsot és kukoricát termesztett. Monostor Pest-Buda jelentős kenyérszállítói közé tartozott; sok kenyeret hajóztak az itt élők a fővárosba.
A műemlék római katolikus temploma 1752-ben épült, majd 1792-ben átalakították. A templom provinciális barokk stílusban épült, a homlokzata keletre néz. 1768-ban építették fel a katolikus plébániát, amely barokk stílusú, közép-rizalitos, díszes bejáratú, műemlék jellegű épület.
A késő barokk stílusú református templom 1776-1797 között épült, amelyet 1940-ben újjáépítettek. 1771-ben épült meg a lelkészlak.
A váci Dunaág mellett római kori romokat találtak. Ezek a limesek részét képező őrtorony maradványai.

Tahitótfalu 4465 lakosú község a Szentendrei-szigeten és a 11-es főközlekedési út mentén fekszik. A mai település a szentendrei Duna-ág két oldalán fekszik: a jobb parton az egykori Tahi, a Szentendrei szigeten pedig Tótfalu. Tótfalu a középkorban a visegrádi királyi uradalomhoz tartozott. A törökök kiűzését követően a megye egyik legnépesebb településévé vált. Az 1840-es évek végén - Fényes Elek számításai szerint - 2576 lakósa volt, melyből négyötöd reformátusnak, egyötöd katolikusnak vallotta magát. A homokos határban a helybéliek főleg rozsot termesztettek; de a falunak több dunai malma, réve volt; sőt jelentősnek számított halászata is. Tahi kezdetben a Rosd nemzetségnek volt birtoka; a XV. század közepén azonban a Botos család tulajdonába került. Sajnos a török háborúk alatt a település elpusztult, lakatlanná vált. A XIX. század közepétől szerepel ismét Tahi a forrásokban, mint olyan puszta, ahol kiváló fehér bort adó szőlő terem. Azonban 1880-ben itt is felütötte a fejét a filoxéra, négy év alatta teljesen kipusztította a tőkéket. Az itt élők ekkor tértek át a málna, szamóca, egres, és ribizke termesztésére, ezt aztán hajókon szállították a pesti-budai piacokra.
A római katolikus temploma barokk stílusban 1813-ban épült. Tűzvészek következtében két alkalommal is újjá kellett építeni. Figyelmet érdemel a süttői márványból készült empire stílusú oltár. A kőfallal kerített református templom klasszicista stílusú épület, 1805-ben készült. A torony sisakja copfstílusú; eredeti formáját az átépítés során is megőrizték.
Az emeletes, loggiás nyaralót (Pincesor 474.) a XIX. század végén építette Pollack Mihály, klasszicista építészetünk legnagyobb alakja. A ház nyugati szárnyában pincegádor - boltozott előtér - található. A Pollack szüreti ház, miként a nyaraló is, a XIX. század elején készült. A nyeregtetős épület előtt veranda található, melynek oromzatát négy kőoszlop tartja, hátsófalát két dombormű ékesíti.
Pollack Mihály síremlékét, a romantikus stílusú szarkofágot Ybl Miklós tervezte. Két oszlopköteg fogja össze az öntöttvas keresztet.
A Kecskesziget és környéke védett természeti érték, a Duna-Ipoly Nemzeti Park része.

Visegrád 1661 lakosú városa a 11-es főközlekedési út és a 70-es/Szob-Budapest/ vasútvonal mentén a Dunakanyarban található. A település területéről az eddig feltárt első településnyomok az újkőkor-korarézkor idejéből valók. A közvetlen környék a késő bronzkortól folyamatosan lakott volt. Az itt megtelepült őskori népcsoportok életéről jelentős régészeti leletek tanúskodnak. Amikor a Római Birodalom a mai Dunántúlra is kiterjesztette hatalmát, a Duna határfolyóvá vált. Vonalát a rómaiak erődítményekkel védték. A mai város területéről nyolc őrtorony, egy úgynevezett kiserőd és egy katonai tábor maradványa ismeretes. Visegrád római elődjének (Pone Navata) a Sibrik- dombi katonai tábor tekinthető. A népvándorlás idejéről viszonylag keveset tudunk. A Sibrik- dombi tábor területén kvádok, a gizellamajori erődítmény falai között hun néptöredékek éltek az V. század folyamán. A korszak későbbi századaiból néhány jelentos avar lelet származik. Mai ismereteink szerint kifejezetten szláv emlék csak földrajzi névként maradt fenn. Ilyen maga a helynév - Visegrád. Feltehetőleg a X. század második felében a környéken szórványosan élő lakosságtól származik. Visegrád - Sibrik- domb római építésű, a népvándorlás idején elhagyott erődjét a 970-es években szállta meg Géza fejedelem katonasága. Az első írott forrás ( 1002 ) Visegrádot mint Szent István király által alapított vármegyeszékhelyet említi. Az államszervezés korának emlékei Visegrádon az ispáni vár, a főesperesi templom, a várkerti falu, a Szent András monostor. A tatárjárás után IV. Béla kezdte építtetni a ma is jól ismert várrendszert: a Fellegvárat, az Alsóvárat és a kettőt összekötő, Dunáig lenyúló falat. Jelentőségét egészen a török korig megőrizte, ennek bizonyítéka, hogy Károly Róbert uralkodásától kezdve több mint kétszáz éven keresztül a Fellegvár volt a magyar koronázási jelvények őrzőhelye. A középkori Magyarország királyi központjai egy jól körülhatárolható körben, az ország földrajzi középpontjában helyezkedtek el. Ezt a területet - amelyhez Székesfehérváron, Esztergomon, Óbudán kívül Visegrád is tartozott - nevezték “Medium Regni”-nek, földrajzi és politikai értelemben vett központnak.
Visegrád városmagja a tatárjárás után alakult ki, a XIII. század 50-60-as éveiben. A település lakói hospesek voltak, akik 1285-ben IV. László királytól megkapták a várhoz csatolt Marost. A királyi birtokká lett Maros Visegráddal együtt már a XIII. század végén fejlődésnek indult. A két település várossá válásának közvetlen oka Károly Róbert udvarának 1323-ban Visegrádra történő költözése volt. A már állandó igénnyel megtelepülő királyi udvar, a királyi kúria építésének megindulása mindkét település városias fejlődését meggyorsította. Visegrádon házat építettek, vagy vásároltak az ország nagyjai, hogy közjogi funkciójuknak eleget tehessenek. A királyi udvar ellátása pezsdítően hatott a kereskedelemre, kézművesiparra. Visegrád városi kiváltságlevele ugyan nem maradt fenn, de városi jogállása - mivel a legősibb városi szabadság a “libertas Albensis” nem volt írásba foglalva - megkérdőjelezhetetlen. Visegrád első fénykora a XIV. századra esett, a király és a központi közigazgatási szervek jelenléte miatt tulajdonképpen az ország fővárosa volt. 1335-ben Visegrádon gyűltek össze a korabeli Közép-Kelet-Európa uralkodói: a magyar, a cseh és a lengyel király, valamint számos herceg, és a német-lovagrend nagymestere. Az első ilyen regionális konferencia a Magyar Királyság és szomszédjai politikai-gazdasági szálait fonta szorosabbra. A városi jogi kiváltságaik legfontosabb eleme a városbíró és a városi tanács megléte volt. 1356-ban Visegrádon a bíró mellett 6, 1360-ban már 12 esküdt működött. 6 esküdt képviselte a magyar, 6 a német városrészt. Visegrád városi vezetésének, polgárainak jelentőségét hűen mutatja, hogy ellenjegyzésük és pecsétjük megtalálható I. Lajos király leányának, Hedvig hercegnőnek házassági szerződésén. Az 1405-ös dekrétum szerint Visegrád, mint “civitas principaliores” az ország 9 legtekintélyesebb városa között volt. Luxemburgi Zsigmond király uralkodása alatt a város veszít jelentőségéből, hiszen a királyi udvar és a központi intézmények 1405-1408 között Budára költöztek.
Visegrád második fénykora Hunyadi Mátyás uralkodása idejére tehető. A király a város fejlesztése érdekében erdélyi szászokat telepített ide. Ezzel egyidejűleg hozzálátott a Királyi Palota átépítéséhez. A késő gótikus épületegyüttes immár itáliai hatásra reneszánsz elemekkel egészült ki. Mátyás udvarában gyakorta megfordultak a korabeli európai uralkodók követei, tehát Visegrád a XV. század végén diplomáciai központnak is tekinthető. 1483-ban a pápa követe jelentését Rómába “Visegrádról, a földi paradicsomból” küldi. Hunyadi Mátyás halála után a Jagellók alatt a város továbbél ugyan, de nem fejlődik. A XVI-XVII. sz. folyamatos háborúi, a török hódoltság idején Visegrád város szinte teljes egészében elpusztult. A XVII-XVIII. században mint német telepes falu éled újjá. A telepesek tevékenysége során Visegrád fejlődött ugyan, de régi térségi szerepét már nem tudta visszaszerezni. Visegrád – kedvező idegenforgalmi adottságaira a XIX. század közepén figyeltek fel. Viktorin József plébános kezdeményezése nyomán a magyar Országgyűlés 1871-ben határozatot hozott a vár helyreállításáról. 1886-tól rendszeresen közlekedő kirándulóhajók és a révvel elérhető, túloldali váci vasútvonal tette könnyen megközelíthetővé Visegrádot, így nőni kezdett a történelmi emlékekre kíváncsi kirándulók száma. A századforduló körül már megjelentek az első villatulajdonosok, arisztokraták, nemesek, tudósok, művészek. (a Görgey, Latinovits, a gróf Pálfy- Daun család) Visegrád idegenforgalmi szerepkörét a XX. század első felében növelte. A 1930-as években az Alsóvár feltárásai tovább folytatódtak. Az itteni egészséges levegővel párosult szépségeket felismerve Dr. Bakody Tivadar egyetemi tanár felépítette az első szanatóriumot is. Ezt követte a Gizellatelepi Vízgyógyintézet fürdővel, szállodával, amely a II. világháború után állami kórházzá lett.
2000. július 1-jén visszakapta városi méltóságát, és ezzel Pest megye egyik legkisebb városa lett.